A vér íze

Előszó

„Soha nem tudtam azt, hogy a halál után is ilyen szép lehet az élet. Az egész életem csak szerencsétlen szenvedésből állt. Az utcákat jártam és szinte majdnem minden nap az éhhalál közelében jutottam pár falathoz.

Már tudtam, hogy meghalok, semmi reményt nem láttam a gyógyulásra. Az egész testemet átjárta a reszketés. Már vért köhögtem, ez már a vég jele volt. Napról napra egyre jobban vártam a megváltó halált. Igaz tizenhét évesen nem ez volt a legfőbb vágyam, de ha felbírtam állni és belenéztem a tükörbe már semmi sem emlékeztetett a folyton vidám arcra. A kék szemem szinte megszürkült és a méz szőke hajam sem volt már a régi.

Minden azon a napon kezdődött, teljesen újjá születtem. Előtte én voltam mindenki játékszere és most már én igazgatom a játékot. Az életem mintha teljesebb lett volna. Illatok töltötték meg az orromat, amit még soha nem is éreztem.”

 Mi történik akkor, ha két olyan ember szeret egymásba, akik valójában soha nem szerethetik egymást. Mert teljesen mások. Egy vámpír szerethet egy vérfarkast, ha igen, akkor milyen áron. A családodat is feláldoznád a szeretett ember ért? Az évszázados harcok után végre béke vagy további harcok következnek?  Meddig tudják titokban tartani ezt mások előtt? A családok megbékélnek vagy egy újabb Rómeó és Júlia történetet követhetünk.  Vagy talán, majd elmúlik mint egy könnyű románc? Aki teheti közéjük fog állni. A szerelem csataterén nincs lehetetlen, bármit be lehet vetni. A sok megpróbáltatás után végre majd szerethetik egymást?  Mind a ketten le tudják győzni azt az erőt, amiért valójában élnek?

A vér íze, tartalomjegyzék:

1. West Dam...................................................................................
2. Első nap az iskolában................................................................
3. Ismeretlen érzések.....................................................................
4. Eső és csalódás..........................................................................
5. Meglepő kis üzenet...................................................................
6. Egy váratlan meghívás. Tasha Bennot.....................................
7. Vér és telihold............................................................................
8. Két történet................................................................................
9. Korcsolyázás és piknik.............................................................
10. Kíváncsi szempárok..............................................................
11. Az ünneplés...........................................................................
12. Lelketlen lélek....................................................................
13. Harc a lélekért..........................................................................
14. Egyetlen esély..........................................................................
15. Ivadékok ébredése...................................................................
16. Az első harc.............................................................................
17. Itt az idő...................................................................................
18. Könnyes álmok.......................................................................

1. WEST DAM

Kint álltunk a hatalmas ház előtt, amihez már annyi családi emlék fűződött. El sem akartam hinni, hogy most itt kell hagynunk.

Mind a hárman romokban heverve pillantottunk vissza a lakásra. Éreztem, hogy hideg jár át.

A lak óriási méreteket öltött és olyan volt, mint egy hatalmas üvegpalota. A magasból az egész ház kristály kockának tűnhetett. Minden tiszta üveg volt, ez mellett a falakat fa burkolta. Ezt az érdekes kompozíciót egy híres tervező álmodta meg.

Az én szobám fent volt az emeleten, innen lélegzetelállító látványban volt mindig részem, mert egyenesen a völgyre lehetett látni.

A konyha és a nappali hihetetlen tágas volt, legtöbbször itt volt együtt a család.

Az udvar Jasmine birodalma volt. Két oldalt hatalmas sziklakert magasodott, amik minden tavasszal ciklámen színekben ragyogtak.

Középen álltam én, a szőke hajam most is mint mindig égnek állt, kék szememmel többször a mellettem álló göndör szőke hajú nőre pillantottam. Valójában azt néztem, hogy ő meddig marad ilyen erős. Mert nekem nagyon nagy erőt kellett magamon venni, hogy ne törjön el az a bizonyos mécses.

Ő volt az édesanyám. Nagyon fiatalosnak tűnt. Legtöbbször, ha együtt mentünk valahova azt hitték rá, hogy ő a nővérem. De ezért egyáltalán nem haragudott meg. Szinte örült is neki.

A másik oldalról egy magas barna hajú férfi fogott közre, ő volt az édesapám.

Igazán nem szerettem őket apuzni meg anyuzni, nem tudom miért. Talán, mert az olyan gyerekesnek tűnt mindig. Általában a keresztnevükön szólítottam őket. Anyának Jasminet, apának pedig Everettet mondtam. Sokszor meg is szóltak ez miatt, hogy így olyan mintha nem is a rendes szüleim lennének, de nekem ez így volt megszokva.

Az égen hatalmas bárányfelhők rebbentek át és néha majdnem teljesen eltakarták a Napot. A Nap többször elbújt majd újra előkerült, de ez a simogató meleg szinte semmit sem ért, mert rögtön megérkezett a szárazkezű szél és sorban végighúzta hideg karmait az arcunkon.

Elég hideg volt. Szeptember első hetében jártunk már. A hideg szinte minden egyes zsigerembe betört és láttam, hogy Jasmine is egy kicsit didergett. De én mégsem fáztam, mert egy harag láng égett bennem, hogy itt kell hagynunk az otthonunkat.

A domb alatt magas tajtékkal korbácsolta a tenger a sötét és mégis élénk színekben heverő tengerpartot.

Eszembe jutott mennyit fürdött a család a nyáron is az igen hideg vízben. És mikor visszahúzódott a dagály hihetetlen sok kagylót bírtam összeszedni. Ez szinte csak a mi családunké volt. Nem járt ide senki.

Nagyon közel volt. Csak lementünk a dombról, amin a ház volt és már fürödhettünk is. Néha még fókákat is lehetett látni a közeli sziklákon. Nagyon szerettem a sirályok hangját hallgatni, mert olyan megnyugtató és csendes volt a tenger suhogása mellett.

Nagyon szerettem itt lakni, de nem azért, mert sok barátom volt, hanem azért, mert itt már biztonságban éreztem magam.

 Az iskolában általában én voltam a gonosz, mindenki ferde szemmel nézett rám. A lányok meg voltak veszve értem, de én jobbnak láttam messze elkerülni őket. Többször is bele csöppentem olyan helyzetbe, amiből valószínűleg nem én kerültem volna ki vesztesen és most valójában nem az önteltség szól belőlem. Hanem jó okom van rá.

Minden versenyt én nyertem meg. Szóval nagyon jó kondícióban voltam. Az osztályban én voltam a legjobb futó. De nem csak ebben jeleskedtem. A kedvenc tantárgyaim között ott volt a történelem, mert általában olyan jól el tudtam mondani egy anyagot, mintha valóban átéltem volna.

Persze sajnos ez nem volt lehetséges, mert akkor nekem már több száz évesnek kellene lennem.

A matek mindig is a gyengém volt, mindig épphogy kettes meg volt. De általában sikerült megoldanom magam az effajta gondjaimat.

Az egyetlen, akit valójában közel engedtem az egy lány volt, Tasha Bennot. Nagyon sokat vesződtem vele, mert mindig követett és szerette volna megtudni, miért vagyok olyan barátságtalan az emberekkel. Neki mindent elmondtam, még azt is amiről senki sem tudott.

Hihetetlen jó barátok lettünk, de a múlt évben egy furcsa balesetben meghalt. Azt mondták széttépték a farkasok. Éppen kirándulni voltak a kedvenc helyükön. Soha nem történt még ilyen.

Nagyon megérintett a dolog, de hát ő is csak egy egyszerű ember volt. Szerencsére a halála után nem sokkal kiderült, hogy Everettnek új munkája akadt egy jó pár állammal arrébb. Nem szívesen hagytam volna el ezt a helyet, de Tasha halála után már semmi sem kötött ide. Először úgy volt, hogy Everett utazik. Végül, aztán muszáj volt az egész családnak.

 Alabama államban volt ez az új hely. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hova költözünk így több könyvet is megnéztem, mit tudhatunk erről az istenháta mögötti helyről.

Szóval Everett befektető volt, Jasmine pedig gyermekorvos.

     –Jobb lesz, ha indulunk! –mondta elcsukló hangon Jasmine.

     –Jól van, mehetünk. –válaszoltam. De igazán nem tudtam még elmenni. Dermedten meredtem a házra.

Kicsit hátráltunk és a kocsi felé sétáltunk. Még egy búcsúpillantást vetettem az épületre. A fekete Mercédes ott várt minket, nem tudtam tovább nézni a házat inkább beszálltam a kocsiba. Jasmine és Everett is követett.

Egész végig mind a hárman hallgattunk olyan volt, mintha senki sem tudott volna megszólalni. Én csak néztem az elsuhanó fákat. Annyi mindent szavakba akartam önteni, de aztán végül semmit sem mondtam.

Nem mentünk messzire csak a repülőtérre.

Kint a repülőtéren Jasmine többször átnézte a csomagokat, hogy bepakoltunk-e mindent. De szerencsére mindent magunkkal vittünk.

Nagyon sokan voltak, alig bírtuk húzni a bőröndökkel tele lévő kocsit.

    –Jól meggondoltátok? –kérdezte utoljára Everett.

    –Mindent együtt csinálunk! –mondtam most már sokkal jobb kedvvel.

    –Igen ez így van. Már semmi rossz nem történhet velünk. Hátha még jobban összejön a család. –folytatta csillogó szemekkel Jasmine.

    –Akkor indulhatunk is! –Everett arcán olyan mosoly rajzolódott ki, amit már nagyon régen nem láttam. 

A repülőre való felszállás után több órás alvás várt minket. Nagyon vártam mikor érünk már oda, de nem a kíváncsiság hatott rám, hanem már teljesen elgémberedett  tagjaim.

Az ősök a látszat alapján nagyon boldogok voltak. Mind a ketten elégedetten mosolyogtak és olyan volt, mintha megnyerték volna a lottó ötöst.

 Átaludtam az egész utat. Csak arra ébredtem fel, hogy a légikisasszony bemondta az ismert szöveget. Mindenki megtette, amit kellett, én egy hatalmasat ásítottam és kinyújtottam minden egyes porcikámat.

Montgomeryben ért földet a repülő. Hatalmasat zökkent a gép. Olyan volt, mint egy pattogó gumilabda.

Kinéztem az ablakon és majdnem eltátottam a szám, mert minden felé hegyek nőttek ki a földből. Általában nekem a szemem nem éppen ehhez volt hozzá szokva. Ahol eddig laktunk szinte csak a tengerparton voltak sziklák és minden más teljesen lapos volt.

Nagyon rég nem láttam ennyi hegyet. Emlékeim szerint, mikor az Alpokban voltunk síelni, de azóta már egy jó pár év eltelt.

Szóval hát így hagytuk el a nyüzsgő New York államot, amit egy sokkal kisebb és esősebb kis államra cseréltünk. Azért reménykedtem benne, hogy itt is fog sütni a Nap.

Alabama a Mississippi-folyó és Mexicói-öbölben helyezkedik el, szó szerint, mert az egész állam tiszta domb és hegy. A száraz és meleg időt is teljesen elfelejthettük, mert a szinte minden nap 18 fokos levegővel kellett barátkozni. Nagyon sokat esett az eső és a Nap is csak nagyon elvétve került elő.

Az aprócska állam közepén van egy kis város, West Dam. Körülbelül olyan 4500 lakossal. A legtöbb ember bányászatból és fakitermelésből él.  Oda tartottunk mi.

A repülőtéren már ott várt a Mercédes. Sokkal kényelmesebb volt ezzel utazni, mint a repülővel.

     –Megérte eljönni? –kérdezte kíváncsian Everett.

     –Így első ránézésre csodálatos, nézzétek ott még a hegy tetején hó is van. –felelte lelkendezve Jasmine.

Mind a ketten rám néztek, én éppen akkor kötöttem a tornacipőmet. Egy kedves barna hajú lány haladt el mellettem. Hosszasan szemeztünk. Egyből arra gondoltam, ha ilyen lesz itt minden lány, akkor már én is bele szerettem az új helybe.

     –Hát nem rossz.  Nem Rossz. –ismételgettem magam széles vigyorral.

     –Hát akkor induljunk, mert még sötétedés előtt oda kellene érni az új házba. Mi csak bólintottunk, aztán némán követtük Everettet.

Beültünk az autóba és már magunk mögött is hagytuk a hatalmas repülőteret. Nagyon forgalmas úton haladatunk. Aztán szinte majdnem végig nyomta a féket Everett, mert egy meredek leejtő várt minket. Majd itt jobbra fordulva egy sokkal kisebb úton haladtunk a célunk felé.

Újabb két óra unalmas utazás következett. Az ősök próbáltak beszélgetni, de nem nagyon ment, szóval inkább a fülembe dugtam a fülhallgatót és zenét hallgattam. Újra elaludtam.

Soha nem voltam ilyen alvós típus, általában, ha mentünk valahova mindig nézelődtem. Biztos a hidegtől és szürkés égtől volt.

Közben nagyon sok erdő suhant el, fenyvesek és tölgyesek követték egymást.

     –Már megint elaludt! –mondta hátra nézve Jasmine.

     –Nem csodálom, biztos el is fáradt a hosszú repülőúton. –válaszolt sietve Everett.

     –De hát azt is végig aludta, és most sem lát semmit a tájból. –mondta kicsit kuncogva a nő.

 Az út egyre magasabbra emelkedett. Aztán újra lefelé, az út mellé oda szegődött egy patak is, ami sebesen robogott lefelé a hatalmas kövek között. Pár hegy és domb után végre megérkeztünk West Damba.

 Egy könyvben azt olvastam, hogy a várostól nem messze volt a régi város helye. A történet szerint az egyik leggazdagabb ember elhatározta, hogy épít egy hatalmas gátat, de sajnos mire kész lett volna a gát, átszakadt, és mindent elmosott az eredeti város ott van a Silver tó alatt.

Hát, hogy mennyire igaz, azt még nagyon senki nem kutatta, mert szörnyen hideg a tó, még nyáron is, és igen mély.

 Nem kellett bemenni a városba egy kis keskeny út vezetett felfelé a hatalmas leejtőn, ami egy vén domb tetején végződött. A dombról hihetetlen kilátás nyílt az egész városra.

A távoli hegyek már most is havasak voltak. A külső részen hatalmas kémények füstöltek. A városban nem voltak igazán magas épületek, de azért olyan aprók sem. Az esti fény szikrázva omlott le a házakra, már elég késő volt. A felhők is csak néha szökkentek át a szürkére festett égen.

 Az autó lassan megállt, csúszós és csörgős kavicságy volt a ház előtt. Hatalmas oszlop módjára nyújtózott a lak előtt két gesztenyefa, amik már elvesztették lombsátrukat. New York államban még azért nem lehetett ennyire érezni azt, hogy ősz van, de sajnos itt már szinte minden fakó és sárga színt öltött.

 A ház itt hatalmas volt. Hófehér falai óriás módjára ásítoztak, az ablakok üvegszemek módjára néztek le ránk.

Közben, ahogy megálltunk én is felriadtam. Egy hatalmasat ásítottam és egyből az új lakra pillantottam.

A számra keskeny és majdnem cinikus mosoly rajzolódott ki. Én voltam az első, aki a ház előtt termettem. Jasmine és Everett is sietve követett. Felnyitottam a csomagtartót és kidobáltam belőle a hatalmas és nehéz csomagokat. Mindenki a hóna alá kapott egyet és elindultunk a hatalmas tölgyből készült bejárati ajtóhoz. Alig vártam mikor nyitja már ki Everett az ajtót.

Először nem találta a kulcsot, aztán meg leejtette. Soha nem volt még ilyen ügyetlen, de legalább Jasmine és én jót nevettünk rajta, de csak halkan.

Aztán végre kinyílt az ajtó és lassan betébláboltunk az előszobába.

A falak enyhe kék árnyalatban úsztak. Az előző tulajdonos nagyon szerethette a világos színeket, mert a bútorok is hófehérek voltak. A padlót vastag prém borította, ez takarta el a parkettát. Az ajtóval szemben volt a kandalló és körülötte foglaltak helyet u alakban az ülő alkalmatosságok. Jasmine teljesen el volt ájulva, nagyon tetszett neki a berendezés.

Az emeletre egy szépen kifaragott acélszerkezetes lépcső vezetett. Mind a hárman egyszerre indultunk el a lépcső felé. Végül is megegyeztünk, hogy én megyek elől, aztán engem követnek.

Felértünk a lépcső tetejére. Innen nyíltak az újabb szobák, minden ajtó fekete volt. Egyből a velünk szemben lévő szobába mentünk be. Valami azt súgta ez lesz az én szobám.

Lassan benyitottam, szörnyen sötét ült az egész helységben, mert a sötétítő be volt húzva. A falnál egy szintén szürkés ágy feküdt, a párnák alatt hatalmas csigavonalban csavarodott meg a fekhely.

Az ággyal szemben hosszasan sorakoztak a polcok, amik tele voltak CD-vel és könyvekkel.

     –Aki itt lakott nagyon szerethette a zenéket és az olvasást! –mondtam a polcra mutatva.

     –Biztosan, de amint tudom te nem nagyon fogsz egyet sem a kezedbe. –mondta sziszegve Everett.

     –Minek olvassak el olyan könyvet, ami cselekményét személyesen is ismerem. –mondtam kicsit morgolódva.

     –Te tudod, lenne még mit tanulni. –ellenkezett tovább Everett. –ja tényleg most jutott eszembe, miután kipakoltunk nem szeretnétek húst sütni a kertben? Még nincs annyira rossz idő és már nagyon régen nem használtuk a kerti sütőt.

     –Szerintem is jó ötlet, mert már nagyon régen ettünk így együtt. –állt sietve Jasmine a férfi mellé.  

     –Jó ötlet, de én szeretnék elmenni sétálni. –próbáltam magam kihúzni a családi programból.

     –Ahogy gondolod. –mondták egy kicsit lehangolva kórusban.

     –De mire készen lesz, gyere haza és nagyon vigyázz magadra. –soha nem szerettem ezt a túlzott anyáskodást, mert annyira gyengének éreztem magam ilyenkor.

     –Jó vigyázok magamra! –mondtam nagyokat sóhajtozva.

 Sorban minden bőröndömet az ágyamra dobtam. Közben a szüleim szépen lassan kilopóztak. Ezt nagyon szerettem bennük, hogy mindig tudták azt, mikor kell engem magamra hagyni.

Kinyitottam a hosszúajtós szekrényt és egyenként beraktam a ruháimat. A szekrény nagyon tiszta volt, talán még alig volt használva.

Hihetetlen gyorsan bepakoltam mindent. Először azért elég nehézkesen ment úgy összehajtogatni a pólókat, hogy éppen ne gyűrődjenek össze. Megcsináltam az ágyamat is, ami viszonylag a könnyű műveletek közé tartozott.

 Kivettem egy vékonyabb kabátot és elindultam lefelé a lépcsőn. A nappaliban ültek Jasminék és csak arra figyeltek fel, hogy én lépdelek lefelé a lépcsőn.

     –Én elmentem. –mondtam sietve.

     –Rendben, de tényleg nagyon vigyázz magadra! –ismételte meg újra mondókáját Jasmine.

 Nem is szóltam semmit, de biztos megérezte, hogy mit gondolok, mert elfordította a fejét.

 Becsaptam magam után az ajtót.

A lábam alatt megcsikordult a kőágy. Az arcomat egyből megtámadta a csípős hideg. És a hajamat is fújdogálni kezdte a szél.

  Először nem tudtam merre induljak el. A ház mellett megpillantottam egy ösvényt, ami befelé vezetett az erdőbe. Elindultam befelé. Már nagyon régen éreztem magam ilyen szabadnak. A tüdőm végre nem poros levegővel telt meg, hanem a friss és enyhén párás levegővel.

 Az erdőben főleg fenyők voltak, ezért igen szegényes volt az aljnövényzet. A fákon rémült baglyok repkedtek, amik tőlem ijedtek meg.

A földet szinte majdnem végig zöld és halványsárga mohaszőnyeg borította. Teljesen olyan volt, mintha szőnyegen lépkedtem volna.

Nagyon sötét volt, ahogy haladtam befelé ez még jobban fokozódott. Már majdnem azt sem láttam merre kellene mennem. Csak mentem amerre vitt a lábam. Többször arcon vágtak a hosszú gallyak.

  De szerencsére ritkulni kezdett az erdő és sokkal jobbá váltak a fény viszonyok. Az orromat finom illat töltötte meg. De nem a fák illata, mert már szinte mind elvesztették a leveleiket. Nem tudtam igazán, hogy mi lehet az.

Lassan elhagytam a fákat.

 Az erdő mellett közvetlenül ott volt a tó. Nem is gondoltam, hogy ennyire közel van. A víz tükre zaklatottan hömpölygött és ostromolta a kavicsos partot. A lábam alatt finoman csikorogtak a folyók által ide hordott simára csiszolt kövek.

Nem messze tőlem hatalmas fatuskók hevertek, amik már szinte teljesen megkövesedtek a tóparti üldögélés miatt.

A tó tükrén megjelent a nap utolsó sugara. A vízből repedezett szikla szigetek emelkedtek. Volt, ami teljesen kopár volt, de volt, amin apró fűcsomók nőttek. Néha egy hatalmas hal ugrott fel a felszínre, hogy aztán újra eltűnjön.

A tó vize egyre sötétebb lett, de azért még a Nap fénye egy kicsit aranylóra festette. A víz nagyon hideg volt, mert mikor bele nyúltam a kezem majdnem lefagyott. Olyan volt mintha aprócska tüskék szúródtak volna bele a karomba.

Lenge szél érkezett, ami olyan illatot hozott magával, amit még soha nem éreztem. Ahogy egyre jobban magamba szívtam a szívem kitágult és az agyam is teljesen kiürült.

De valami mégis azt súgta jobb, ha nem találkozom azzal, ami ezt a mennyei érzést okozza. Egy elsuhanó árnyat láttam a sötét fák alatt, tűzvörös haj lebbent, ezen kívül semmit sem láttam belőle.

Közben az idő még rosszabbra változott. Ideje volt haza indulni, mert a szél hatalmas felhőket sodort maga előtt.

Egyre szaporábban kapkodtam a lépteimet, mert már nem csak látni, hanem érezni is lehetett a közelgő eső illatát. Újra az erdőben találtam magam. A hatalmas tűleveleken hatalmasakat koppantak a lehulló cseppektől és nem egy pont az én szőke fejemen landolt.

     –Ez remek, az első nap egyből teljesen elázok. –fortyogtam magamban.

De szerencsére gyorsan haza értem. Berohantam az ajtón. Everett és Jasmine most is a nappaliban ültek, de egy hatalmas tál hús társaságban.

     –Gyere Victor már készen van a hús. –szólt hívogatóan Jasmine.

     –Mindjárt jövök csak előbb átöltözök, mert teljesen eláztam.

Felrohantam az újdonsült szobámba és száraz ruhát vettem fel. Míg leértem alig bírtam ki, hogy feltegyem a kérdésemet. Lassan odasétáltam, többször is átgondoltam, hogy mi módon érdemes megkérdezni mire végre kiböktem.

     –Előbb mikor lent voltam a tónál, valami olyan érzés fogott el, amit még soha nem éreztem, nagyon jó volt, de olyan gyengének még soha nem éreztem magam, mint akkor. Az agyam teljesen kiürült és olyan volt mintha repültem volna. –mondtam végül is.

     –Hát, velem még ilyen nem történt. Csak akkor mikor kipróbáltam a mariháánás cigit. –mondta hatalmasra emelve szemöldökeit Everett, de egyébként viccnek szánta, de senki sem nevetett.

     –Ugye nem füveztél? –kérdezte kicsit kérdően Jasmine.

     –Anya tudod, hogy én nem vagyok olyan. –mondtam sietve, pedig nagyon sok olyan dologról nem tudtak, hogy miket csináltam. 

     –Nem lehet, hogy valami állat volt csak? –kérdezte rémüldözve Jasmine.

     –Nem tudom, de nagyon megijedtem. –mondtam ki végül azt, amit hallani akartak. –mindegy hagyjuk, már nagyon éhes vagyok inkább együnk. –mondta sietve, hogy lezárják a témát.

Everett még szívesen mondta volna tovább, de Jasmine a szemeivel sietve leintette. Leültem az egyik sarkába a kanapénak és az ölembe vettem egy fehér porcelán tányért. Egymás után lapátoltam a számba a finom húsokat. Jasmine és Everett rémültem néztek rám. Úgy ettem, mintha még soha nem láttam volna enni valót.

     –Tényleg, Victor, holnap reggel majd, ha felkelsz kapsz egy ajándékot, amire már nagyon régen vársz. –mondta széles vigyorral Everett.

Először azt hittem, hogy nem hallok jól, de aztán újra átgondoltam mit is mondott és a döbbent ábrázatomat felváltotta egy vulkánként kitörő örömhullám. Már nagyon régen szerettem volna egy autót, de mindig lerázták magukról a témát a kedves szülők.

     –Mikor érkezik? –kérdeztem felvillanyozott kíváncsisággal.

     –Körül belül fél hét felé hozzák! –mondta kicsit megdöbbenve Everett, mert nem számított arra, hogy egyből rájövök arra, hogy mi a meglepetés.

A vacsora további részében nem történt ilyen hatalmas örömmel eltöltő kijelentés. Szokás szerint most is az üzlet volt a fő téma. Egy darabig hallgattam, de nem bírtam tovább és inkább felmentem, mert napokon és estéken keresztül csak azt hallgattam, hogy mennyibe kerülnek a különböző faáruk. Már nagyon elegem van belőle. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy teljesen megfeledkeznek róla, hogy van egy fiuk. Egy hatalmasat kortyoltam a vízből és megtöröltem a számat.

Felálltam és sietve a lépcső felé mentem. Mikor visszanéztem az ősök bamba fejjel néztek utánam, vajon már megint mi a bajom. De nem igazán érdekelt semmi, mert a több órás alvás után még mindig fáradtnak éreztem magam.

Le sem vetkőztem csak beugrottam az ágyamba és egyenesen kifelé pillantottam az ablakon. A hold már nagyon magasan volt és szinte majdnem berobbant a hatalmas fénye az ablakon.

A gondolataimból nem tudott eltűnni az érzés, amit a tónál éreztem.

Többször újra lejátszottam magamban, de semmire sem jutottam, csak még jobban megfájdult a fejem. Eszembe jutott közben, hogy egy vörös hajkoronát is láttam a fák között. Már a monoton gondolkodásba annyira belefáradtam és végül aztán el is aludtam.

Közben a felhők is eltűntek és nem csak a Holdat, hanem a csillagokat is látni lehetett. Nagyon hosszú volt az éjszaka.

A felhők újra megérkeztek és a szél is sebesen rángatta a gallyakat.

2. Első nap az iskolában

Már majdnem reggel volt, mikor felébredtem álmomból. Egy nagyon csinos lányról álmodtam, de valamiért teljesen megváltozott és majdnem megölt engem és még néhány barátomat. Nagyon régen nem álmodtam ilyen rosszat. Egész testem verejtékben úszott. Hideg volt a szobában, de én forró tűztől égtem.

 Innentől kezdve nem tudtam elaludni. Felültem, majd újra visszafeküdtem.

Az ágyam melletti kis szekrényből elővettem a naplómat. Szinte minden nap írtam bele, volt mikor még iskolában is több mondatot bele véstem. Már igen réginek tűnt, de nem volt azért annyira régi.

Miután megírtam ledobtam a földre és újra megpróbáltam elaludni, de már nem bírtam. Nem azért, mert annyira nagy fény volt a szobában, hanem már teljesen kiment a szememből az a kevéske álom is ami benne volt.

 Fél hét lehetett, mikor egy ismeretlen motorhang zúgott fel a ház előtt. Hallottam, hogy kinyitódott Everették szoba ajtaja. Gyorsan kiugrottam én is, mélyen bele temetkeztem a szekrényembe több ruhát is az ágyamra dobtam.

Aztán végül is egy színes pulóvert vettem fel egy szürke farmerral. Felhúztam cipőmet és már rohantam is lefelé. Nagyon izgatott voltam. Nem tudtam, hogy leugorjak a lépcsőről, vagy hogy mi módon érjek földet. De aztán végül is csak az utolsóról ugrottam egy nagyot.

Kipillantottam a hatalmas ablakokon és megláttam az éltem legáhítottabb dolgát. Egy Nissan Skyline GTR R35. Tűz vörös volt, ahogy kelt fel a Nap, enyhe sugarait végig táncoltatta az egész autón. Egyből beleszerettem és bambán vigyorogtam. 

     –Na, hogy tetszik Victor? –kérdezte érdeklődve Everett.

     –Nagyon tetszik. Pont olyan, mint amilyet szerettem volna! –mondtam még mindig kitörő örömmel.

     –Ha gondolod, ma mehetsz is vele iskolába. –kedveskedett a férfi.

     –Az biztos, hogy megyek vele. Kipróbálom legalább, hogy itt a kanyarokban, hogy csapja a hátulját. –mondtam még mindig széles vigyorral a számon.

     –Rendben, de vigyázz magadra. –figyelmeztetett Everett.

     –Tudod, hogy tudok magamra vigyázni. –végig húztam az oldalán a kezemet és még akkor is azt hittem, hogy csak álmodok. Gyorsan bementem a szobámba a vállamra vettem a táskámat. Még teljesen üres volt, de biztos voltam, mire hazafelé jövök meg lesz tömve mindennel.

 Közben Jasmine is felkelt és neki látott a reggeli elkészítéséhez. Nem tudom miért, de nem voltam éhes. De végül így is megettem vagy két pirítóst.

Reggeli után indultam is az autó felé. Megforgattam vagy kétszer az ujjamon a kulcsot. Még most is azt hittem álmodok, de mikor beültem és beindítottam az autót, már semmi kétségem nem volt a valóságossága felől.

A motor szépen egyenletesen duruzsolt. Olyan volt, mint egy vad csődör. Hatalmas gázzal fordultam ki az útra és elindultam lefelé a meredek leejtőn. Hihetetlen jó érzés volt a saját autómat vezetni. Szabadnak éreztem magam és boldognak. A kanyarokat nagyon ügyesen vettem be. A hatalmas mohával eltakart fák sebesen suhantak el mellettem. Az egyik kanyarban egy őz szaladt át előttem.

Nagyon megijedtem, de szerencsére pont átszaladt. Azért a szívem hihetetlen nagy sebességgel vert. Még utána is többször hátra néztem. Lassan leértem a hegyről és végre beértem a városba.

Nem volt túl népes, a járdák szinte teljesen kihaltak voltak. Csak néhány idősebb ember ballagott a közeli boltokba. Az út elég rossz volt, majdnem kerülgetni kellett a kátyúkat. A város közepe felé haladtam.

A házak egymás után nőttek ki, mint a gomba. A város elején még szinte aprócska házak voltak, de befelé már több emeletesek. Középen állt a városháza, amit még talán 19. században építettek. A hatalmas vörös téglás épület előtt ott lobogott a város zászlaja, amin három szín díszelgett: a fekete, a szürke és a zöld.

Sietve elhagytam az épületet, majd jobbra fordulva haladtam tovább. Azt sem tudtam, merre kell menni. De szerencsére megláttam egy vicces táblát, ami azt hirdette „Erre van a West Dam gimnázium”. Lassítani kezdtem, mert ott is voltam. A város szélén volt az iskola.

Kék teteje és szinte megszámlálhatatlan üvegablaka volt. A falak fakó sárgák voltak. Olyan volt, mintha nem is iskola, hanem óvoda lett volna. Bekanyarodtam és gyorsan le is parkoltam egy ezüstszürke musthang mellett. Utánam egyre több autó jött és sorban parkolgattak le.

Kiszálltam és elindultam az iskola felé. Messziről nagyon kicsinek tűnt, de így közeledve már mégsem tűnt annak. Az ajtót nagyon nehéz volt kinyitni. De aztán végül is sikerült. Bent az előtérben egy vendégeket fogadó hely állt. Félkör alakban bőrfotelek ültek. A falon két tábla állt, az egyiken a tanulmányi iroda neve szerepelt. A másikon pedig az osztálytermek és az ebédlő neve. Nem sok kedvem volt a tanulmányira menni, de muszáj volt.

Lassan odasétáltam és benyitottam. Bent több kisebb asztal magasodott. Ott egyből az ajtónál egy idős ősz hajú nő ült. Gépiesen írt valamit, észre sem vette, hogy bejöttem. Kicsit még körülnéztem. De kettőnkön kívül senki sem volt bent. Megköszörültem a torkomat, hátha így észre vesz. Végre megállt és nem írt tovább.

     –Jó reggelt gyermekem! Te vagy az új diák? –mondta kicsit furcsán az asszony.

     –Igen, Victor Thurner vagyok. –mondtam magabiztosan.

Az asszony a név hallatán húzogatni kezdte a fiókokat és mindenfelé kereste a kartonomat. De nem vette észre, hogy pont ott volt a legmagasabb kupacon óriási betűkkel.

     –Az nem az enyém? –kérdeztem meg végül, mert nem bírtam tovább nézni amit csinált. Már majdnem ideges volt az asszony és azt mondogatta: „Itt dolgozom már egy ideje, de még soha nem történt velem ilyen.”

Én egy kicsit elvigyorodtam, de gyorsan tüsszentést színleltem.

     –Tessék, itt van fiam! –barna keménypapíros kartont nyomott a kezembe. –Ezt vidd magaddal minden órára és mutasd meg. 

     –Rendben majd megmutatom. –mondtam továbbra is gyerekes mosollyal az arcomon.

Megfordultam, sietve elköszöntem, magára hagytam az asszonyt. Kinyitottam a kartont. Benne volt egy lista a tanárok nevével és a heti óráimmal. Amint néztem a mai nap igen izgalmasan kezdődik, egyből történelem, a kedvencemmel. Utána egy matek, földrajz, biológia, irodalom és nyelvtan. Ennyi volt a mai nap összesen. Újra az előtérben találtam magam.

A másik ajtó felé haladtam. Lassan kinyitottam. Az előző teremben hatalmas csend volt, de itt akkora volt a zsivaj, hogy már majdnem elviselhetetlen. Mindenki azt mesélte, milyen volt a nyara. De mikor én beléptem az összes szem rám szegeződött. A lányok sorban elpirultak és kedvesen mosolyogtam rám. Hát akaratlanul is többre is rámosolyogtam és kacsingattam. A fiúk csak kíváncsian méregettek, valószínűleg nem is örültek az érkezésemnek.

A fal mellett végig kék szekrények álltak, amiket már nagyon megviselt a diákok csapkodása. Az ablakokon egyre erősödő fény áradt be, amit a padló fehér köve teljesen visszavert.

Megnéztem az órarendemet, hogy tudjam melyik teremben leszek és egyből az első terem neve szerepelt. Már nagyon sokan álltak ott, így hát én is oda mentem. Amint oda léptem és neki dőltem a falnak egy kedvesen csengő fiú és lány hang szólalt meg a fülemben. 

    –Szia biztos új vagy itt? Én Nicol Borne vagyok az iskolai bizottság elnöke! –mondta egy szőke lány felém fordulva.

    –Örülök én, pedig Victor Thurnek vagyok! –mondtam kezet nyújtva mind a kettőnek.

    –És mi szél hozott ide ebbe az aprócska porfészekbe? –kérdezte a lány.

De nem tudtam válaszolni, mert a magas gombafejű gyerek bele szólt.

    –Akkor már én is bemutatkozom Jessy Spencer vagyok, mindenben segítünk neked Nicollal, csak ő sokszor kérdez olyat, amit nem illik.

     –Semmi baj. Ha nem szólsz bele elmondtam volna. –mondtam mosolyogva. Mindenki továbbra is minket figyelt. Én jobbnak láttam az arrébb húzódást, szóval így is tettem. A két új ismerősök csak bambán néztek utánam.

Szerencsére megjött a tanár úr is, így mindenki csorda módjára vonult befelé a terembe. Már amúgy is elmúlt nyolc óra, de a csengőt nem lehetett látni sem hallani. Leültem egy padra, aminek mind a két széke üres volt.

A férfi már nagyon öreg volt, de mégis valami fiatalos áradt belőle. Kinyitotta a naplót. Öregesen felnézett és rekedtes hangján megszólalt.

     –Carolina Colton és Cornelius Colton még nincs itt? –kérdezte. –Akkor már biztos nem is jönnek.

 Többen gúnyosan felkacagtak.

     –Nincs. –mondták kórusban a diákok.

     –Hála az Istennek. Akkor bele is kezdhetünk a történelembe. –mondta teljes megkönnyebbüléssel a férfi. Kivette táskájából könyveit és lapozgatni kezdett. De mikor megakart volna szólalni kicsapódott az ajtó és egy vörös göndör hajú és szintén skarlát vörös hajú fiú követte.

Mind a ketten nagyon sápadtak voltak. Olyannak tűntek, mintha napokon át nem aludtak volna. Mindenkire dermedten néztek, a lánynak élénk zöld szemei szinte smaragd színben ragyogtak.

A fiúnak pedig barnák, de szinte olyan volt mintha vörösek lettek volna. Mind a ketten talpig fehér ruhát viseltek. A fiú meg a lány is egyenesen rám szegezték pillantásukat, mintha halálos bűnt követtem volna el. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A lány szemei szinte villámokat szórtak felém, csoda, hogy nem gyulladt meg a hajam.

Valaki közben kinyitotta az ablakot és langyos szellő kúszott be az ablakon. Újra megtisztult a fejem és a szívem is sokkal gyorsabban kezdett verni. Most sem tudtam mi a fene bajom van már megint. 

     – A helyünkön ülsz! –mondta a lány és még idegesebben nézett.

Közben elmúlt a mámorító érzés. A fiú nem szólt semmit csak a száját húzogatta.

     –Bocs, nem tudtam! –mondtam kicsit megilletődve, hogy csak ennyi bajuk van. Lopva felpillantottam merre van üres hely. Hát szerencsétlenségemre pont Nicol mellett volt az egyetlen még foglalatlan szék.

Nem véletlenül. Amint leültem csacsogni kezdett, de szinte a felét sem értettem.

     –Ha már minden ki itt van, akkor végre kezdhetjük az órát! –mondta a homlokát vakarva a férfi. Mindenki egyből elhallgatott.  –Igaz nagyon röviden tanuljuk, de egyből elkezdjük a francia forradalmat… -Nicol nem tudom, miért de felemelte a kezét. Nagyon nyújtózkodott.

     –Mondjad Nicol, hallgatom.

     –Tanár úr új diák jött az osztályba és nem is hagyja bemutatkozzon? –mondta csillogó arccal a lány.

Ettől féltem, pedig már örültem, hogy elfelejtették, de még sem. Több lány is mosolyogva bólogattak. Én hiába mondtam, hogy nem fontos az annyira. Fel kellett állnom és mesélnem kellett magamról. Már nagyon régen nem beszéltem senkinek magamról. Mert általában egyáltalán nem volt senki sem kíváncsi rám. Most a Colton ikrek is egyenesen rám néztek, de különös módon nem ellenszenvvel, hanem inkább mintha kíváncsiak lettek volna. Erőt gyűjtöttem és felálltam.

    –Hát akkor mit is mondjak… ő Victor Thurnernek hívnak. New York államból költöztünk ide, 17 éves vagyok. –nem tudtam mást mondani, inkább lassan leültem. Mindenki kicsit többet várt, de most megelégedtek ennyivel.

     –Ha ez is megvolt tényleg bele kellene kezdeni végre a történelembe. 

     –Ó ne már, majd holnap már csak 20 perc van. –hőbörgött a tömeg.

     –Nem bánom, de nem fogjátok tudni az érettségin. –nem foglalkozott vele senki, mindenki beszélgetni kezdett.

     –Miért kellett ezt csinálni? –kérdeztem kicsit szemre hányóan a lánytól, aki kedvesen mosolygott felém.

     –Muszáj volt, mindenkinek meg kell ismerni az új embert. –mondta továbbra is vigyorogva a lány.

Egyre idegesítőbb volt az arcán a mosoly, inkább átfordultam a másik oldal felé, de ott meg az ikrek bámultak rám, mint két bamba görög szobor. Valamiért Carolina nagyon csinos volt, de mégis olyan vadnak tűnt. Nem véletlenül kérdezgette a tanár sem, hogy megérkeztek-e már. Biztos nem éppen azért, mert annyira hiányzott neki.

Végre csöngettek. Mindenki rohant kifelé az ikreken kívül, ők olyan nyugodtan hagyták el a termet, mintha két vén csont járkált volna az öregek otthonában.

Újra elő vettem a lapomat, amin az óráim voltak. A következő óra fent volt az emeleten, itt most a folyosón a legutolsó terembe kellett menni. Ez az óra is azzal telt el, hogy Nicol csak mondta és mondta mindenhez való megjegyzését. Újra az ikrek felé néztem. Most csak néztek maguk elé, mintha nem is éltek volna.

     –Nicol, mesélj már nekem valamit az ikrekről! –a lány teljesen meghökkent a kérésemen. Gyorsan elmondta, amit akart és aztán kezdte azt mondani, amire én voltam kíváncsi.

     –Szóval, nem sokat, tudok róluk, mert nem éppen tartoznak a legnépszerűbbek közé. A város szélén laknak egy hatalmas kastélyban. Az mondják a családé már nagyon rég az a telek, de több éve nem lakott ott senki és tavaly nyáron költöztek ide. Carolina nagyon jól tud énekelni és szinte mindenben jó. Cornelius pedig szinte a legjobb sportoló, mindent meg tud nyerni. A családjuk is majdnem tökéletes. Az anyjuk itt a kórházban dolgozik. Az apjuk pedig szinte mindennel foglalkozik és nagyon sokat jótékonykodik. Szóval nincs velük semmi baj, csak nagyon barátságtalanok! –mondta a lány.

    –Értem. Ennyivel is többet tudok. –mondtam most már én is mosolyogva.

Az egész nap azzal telt, hogy Nicol és Jessy kísérgettek. Szinte minden hova utánam jöttek. Majdnem még a mosdóba is követtek. Amint kiléptem újra mellettem álltak. Dél volt, így mindenki elindult az étkezde felé. Nem tudom, hogy miért haladtunk ilyen tömött sorban. Talán ennyire finomak itt az ételek, vagy valamit ingyen adnak, gondoltam magamban.

Étkezdés tapasztalataim nem éppen a legjobbak voltak, mert az előző iskolában szinte minden zöld volt, még a paradicsom is. Ha tehettem inkább nem ettem semmit vagy olyan dolgokat, amit tényleg fel lehetett ismerni, hogy mi az. Szóval attól már csak jobb lehetett.

Végre bejutottunk a terembe. A falakat színes zászlók borították szinte, majdnem minden nemzeté fent volt. Középen egy hatalmas üveges pult állt. Ezekben főleg színes frissen mosott zöldségek voltak. Mindenki elvett egy tálcát és húztuk végig a kis rácson, ami a pult két oldalán volt.

Nem nagyon vettem zöldséget, meg igazából mást sem. Egyből az jutott eszembe, hogy nem vagyunk mi nyulak.

A következő pultnál már húsos ételek is voltak. Nagy halomban feküdtek a hamburgerek, de ezek mellett aprócska húsok is voltak. 

Köretnek lehetett választani rizst és hasábburgonyát. Valamiért nem sok kedvem volt az evéshez, de azért mégis rá raktam magamnak néhány hambugert meg egy kevés burgonyát.

Leültem egy távoli asztalhoz, hogy még véletlenül se legyen kedve senkinek mellém ülni. A mellettem lévő asztalnál ott ültek az ikrek. Nekik sem sok minden volt a tányérjukon. Carolina éppen akkor tuszkolt bele a szájába egy salátát. Cornelius még most is csak nézett. De aztán egy hatalmasat harapott a tálcáján lévő hamburgerbe.

Hát szerencsémre megint oda ült mellém Nicol és Jessy, de már nem csak ketten voltak, hanem csatlakozott hozzájuk egy alacsony és egy nyakigláb lány is.

Én nem szóltam semmit, helyettem beszéltek a többiek, alig vártam, hogy végre becsöngessenek a következő órára. De azért muszáj volt még egyet kérdeznem, mert ahogy figyeltem Cornelius nem is hasonított annyira Carolinára.

     –Ők egy petéjű ikrek? –mutattam feléjük a villámmal.

     –Azt mondják igen, de szerintem van köztük különbség. –szólalt meg Jessy.

     –Akkor jó, mert én is úgy láttam. –nyugtattam meg magam.

Közben végre megszólalt a csengő. Az utolsó óra következett, mindenki felpattant, igaz már talán rajtunk kívül nem sok mindenki volt.

Az utolsó óra újra lent volt az első teremben. Egy magas szőke középkorú nővel voltunk. Ő volt Mrs. Hert. Nagyon szúrós tekintete volt szinte mindenkit megölt vele. Inkább már én is néztem össze-vissza csak ne kelljen az ő szemébe néznem.

Végre csöngettek, úgy felpattantam, hogy majdnem fellöktem a székemet. Talán én voltam az első, aki kilépett a teremből. Még az autóknál sem volt ott senki.

Az én Nissanon mellett egy fekete BMW Z4 állt. Kíváncsi voltam, hogy kié, így beültem az autóba és vártam a szomszéd autó gazdáját. Hát szerencsémre pont az ikreké volt. Mind a ketten kecsesen bepattantak és kövér gázzal elhagyták a parkolót. Kicsit még pislogtam és én is elindultam haza felé.

A várost nagyon gyorsan elhagytam és újra rátértem a felfelé haladó kanyargós útra. Számoltam a kanyarokat. Összesen hat volt.

Otthon nem volt senki, így hát az enyém volt az egész ház. Felmentem a szobámba átöltöztem. Egy kicsit lepihentem, mert nagyon lefárasztott az egész napos mesélgetés, meg amúgy is. Nem vagyok én ahhoz hozzá szokva, hogy ennyit fecsegjek feleslegesen.

Négy óra lehetett, mikor felébredtem. Közben már Jasmine is megérkezett. Hatalmasat nyújtóztam és lementem a konyhába, mert nagyon finom illatok szálltak felfelé.

     –Sziasztok! –köszöntem.

     –Már itthon vagy? –kérdezte meglepődve Jasmine.

     –Miért hol lennék? –kérdeztem vissza.

     –Hát nem tudom az új barátaidnál. –ellenkezett Jasmine.

     –Új barátok, ezek. Az egyik annyit beszél, hogy majd szét durrant már a fejem. A másik meg csak bámul. –morgolódtam.

     –De legalább barátságosak? –tudakolózott Jasmine.

     –Nagyon, úgy éreztem magam egésznap, mint valami sztár vendég. –háborogtam tovább.

     –Jaj, Victor, ne legyél már ilyen rossz májú. –mondta mosolyogva Jasmine.

     –Tényleg, amúgy mit főzöl? –érdeklődtem.

     –Nem lehet kitalálni, hogy spagettit? Amúgy minden hozzávaló itt van a konyha pulton. –nyafogott Jasmine.  

     –Dehogynem.

Mikor kész lett a vacsora, addigra ért haza Everett.. Nagyon fáradtnak tűnt most is. Elég furcsa volt, hogy együtt eszünk, mert régebben általában csak este felé érkezett meg mindig.

     –Na Victor, hogy megy az autó? –Kérdezte kíváncsian Everett.

     –Nagyon jó, úgy megy mint az álom. –mondtam dicsekedve.

     –Ennek nagyon örülök. –Körülbelül ennyi volt a szóváltás az asztalnál, mert újra feljött a munka.

Gyorsan megettem a kiszedett adagot és felmentem megmosakodni. Nem bírtam sokáig fellenni, mert tényleg nagyon elfáradtam. Csak feküdtem az ágyamban, mint egy darab fa. Aztán még elővettem a naplómat, de nem sok kedvem volt beleírni. Ledobtam a földre, magamra húztam a takarót és egyből el is aludtam.

3. Ismeretlen érzések

 Másnap mikor felébredtem szinte még hidegebb volt, mint eddig. A lábam kilógott a takaró alól, sietve visszahúztam. Hat óra volt még volt más fél órám az alvásra. Újra magamra húztam a takarót és aludni kezdtem. Nagyon mélyen aludhattam, mert utána csak arra ébredtem fel, hogy csörgött az ébresztő.

Egy hatalmasat csaptam rá, mert annyira megrémültem. Szegény óra darabokra hullott. Talán a szoba minden egyes pontjában volt belőle egy darab. Nehézkesen keltem fel még így is, de mégis sokkal jobban éreztem magam, mert nem azon járt az eszem, hogy éppen mi várható az új iskolában.

A konyhából halk zümmögés hallatszott, amit valójában Jasmine okozott. Korán kelhetett, mert már nagy halomban állt egy csomó palacsinta. Most is mint minden reggel ragyogott a boldogságtól. Szőke haja szinte aranyként csillogott az ablakon bepillantó enyhe napfényben. Egy kicsit néztem még őt, hogy mit csinál. Annyira el volt foglalkozva a sütéssel, hogy észre sem vette, hogy nézem őt. Visszamentem a szobámba, kicsit megigazítottam az ágyamat, mert olyan volt mintha össze- vissza tekergettem volna a takarót. Miután készen lettem vele kitártam a szekrényt és ruhákat dobtam az ágyamra. Nem sokáig válogattam, felvettem egy csíkos pólót rá egy fekete- fehér csíkos pulóvert és a tegnapi farmert. Felvettem a hátamra a táskámat és elindultam lefelé.

     –Szia Jasmine!

     –Szia Victor, azt hittem már fel sem kelsz.

     –Nagyon jó illata van. –mondtam dicsérve a finom illatokat.

     –Akkor jó, mert azt hittem nagyon elrontottam. 

 Közben Everett is megérkezett. Nagyon álmos feje volt és többször is azt láttam hogy mondani akar valamit, de közben mindig elfelejtette vagy éppen nem merte mondani Jasmine előtt. Kicsit vicces volt a helyzet, de hát előfordul az ilyen.

 Jasmine továbbra is nagyon kedvesen mosolygott, biztos nagyon jó volt neki a tegnapi nap.

Ekkor jutott eszembe, hogy nem is kérdeztem meg tőle, hogy érezte magát.

     –Milyen volt a tegnapi nap a munkahelyeden? –kérdeztem kíváncsian.

     –Hát jó volt nagyon. De sajnos itt nagyon sok beteg gyermek van. –felelte elszomorodva.

     –De te itt vagy szerencsére és majd segítesz nekik! –mondtam, neki mosolyogva, ezzel próbáltam egy kis erőt bele önteni.

     –Ma mikor értek haza? –kérdeztem a szüleimtől. Egyből egyik sem tudott válaszolni. Végül először Everett szólalt meg.

     –Nem tudom még, azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz irányítani az itteni céget, de tévedtem. Főleg ezek az eltűnések miatt.

     –Miért? Eltűntek emberek? –kérdeztem kicsit csodálkozva.

     –Azt mondják több mint öt ember. De nem hiszem, hogy annyira komoly a dolog. –mondta nyugtatás céljából Everett. De Jasmine arcáról nem éppen a nyugodtságot lehetett leolvasni és az enyémről sem.

 Már nagyon régen nem reggeliztem ennyit. Általában rohantam csak és éppen iskolában ettem valami csokit vagy valami gyümölcsöt.

Kint most viszonylag elég jó idő volt. A vastag felhők közül néha elő lépett a Nap, hogy aztán újra eltűnjön. De a szél most is gyengén rázta a fákat. Szerencsére nem úgy nézett ki, hogy esni fog az eső, de azért betettem egy sapkát mielőtt elindultam.

 Elköszöntem a szüleimtől és rohantam a kocsimhoz.

     –Victor nem viszel magaddal enni valót? –kiáltott utánam Jasmine.

     –Nem kell semmi úgy sem eszem meg. –De már akkor a kocsimnál jártam. Már második napja volt az enyém, de még most is olyan volt, mintha nem lett volna valóság. Megsimogattam a tükröket és ez adott bizonyítékot arra, hogy nem képzelődöm. Bepattantam és újra az iskola felé tartottam. Közben rájöttem, ha egy kicsit állítok a cd lejátszón, akkor sokkal jobban szólt.

A lefelé vezető út most szinte teljesen biztonságos volt, nem rohant ki elém semmi és én is próbáltam jobban odafigyelni.

 A városba beérve ugyan az a nyugalom és csend várt, az utcák üresek voltak. Csak néhány korai munkás szedegette a szemetet és söpörték a járdát beborító leveleket. Valamiért ez a csend nem megnyugtató volt, hanem éppenséggel idegesítő. Több utcán csak ez a kihaltság fogott körbe.

De mikor az iskola közelébe értem minden megtelt gyerekzsivajjal. A zebrán csinos lányok futottak át. Majdnem elfelejtettem elindulni, mikor már üres volt a gyalogos átkelő, annyira néztem őket. 

Úgy kellett vigyáznom, hogy még véletlenül se üssek el senkit. De én hiába figyeltem oda, mert egy fekete BMW olyan gyorsan elhajtott mellettem, hogy a három lányt majdnem el is ütötte. Tudtam egyből, hogy az ikrek azok. Gyorsan beálltam melléjük. Aztán egyre több autó érkezett, szinte mindegyik autó drága volt nem is lehetett rozzantakat látni.

  De amikor én kiszálltam, akkor ők már rég az iskola ajtaja felé mentek. Amint kiszálltam, abban a pillanatban ott volt mellettem Nicole és Jessy. Nem tudom honnan kerültek oda, mert még az előbb nem láttam őket sehol. Nicol most is ragyogott, mint a Nap. Vastag szövetkabátban volt. Ez egy kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok a legfagyosabb. Most a haja is össze volt fogva.

Jessynek valamiért nagyon bosszús volt az arca. Talán összevesztek a lánnyal.

Nem tudom miért, de valójában ezt akkor lehetett érezni, mikor éppen rám nézett. Nagyon hidegen köszöntöttük egymást.

     –Szia Nicol. –köszöntem a lánynak.  –Jessy! –biccentettem neki.

     –Szia Victor. –üdvözölt hatalmas kacajjal. Jessynek pedig csak egy hellóra futotta.   A lány még  továbbra is vidáman mosolygott és lóbálta a kezét.

 Elővettem a zsebemből az órarendemet, hogy megnézzem milyen szörnyűségek várhatók mára.

Amint láttam egyből testnevelés következett. Még szerencse, hogy szerettem azt is. Aztán két nyelvi óra. Majd egy biológia és egy földrajz.

 Nicol elől haladt Jessy pedig mögöttem, mintha ők lettek volna a testőreim.  Követtem a lányt, aki egyenesen a tornateremhez vezetett. 

     –Itt van a fiúk öltözője. Ott pedig a lányoké. A többit meg majd elmondja Jessy. –mondta a lány és egy hatalmasat lökött rajtam az öltöző felé. Mind a ketten benyitottunk az öltözőbe. Bent minden kék és halványsárga volt. Valószínűleg ez volt az iskola színe, mert nem csak ezek, hanem a tornaruhák is ilyen szín összeállításban voltak.

Mindenki egyből rám nézett, észrevették, hogy egy új ember van közöttük. Egy magas vörös hajú fiú jött oda először hozzám.

     –Heló, Cornelius Colton vagyok. –mondta fiú mély hangjával. Teljesen meglepődtem, hogy pont ő jött oda legelőször.  Mikor megfogta a kezemet hihetetlen hideg volt, még a hideg is átszaladt az egész hátamon. Megpróbáltam nem éppen furcsa arcot vágni, nem tudtam, hogy ez mennyire sikerült.

     –Victor Thurner. –mondtam csendesen. Aztán sorban mindenki követte őt. De hiába jöttek oda sorban, egyiknél sem éreztem olyan érzést mint nála. Nem tudtam mi a fene ütött belém. Én azt hittem, hogy Coltonékat nem nagyon szeretik, de mégis valamiért egyből követték a példáját. Valójában már a sok név közül szinte egyiket sem tudtam, hogy ki melyik. 

     –Victor itt vannak a tornaruhák. –mutatott rá egy hatalmas zsákra a fiú, ami a sarokban volt.

Gyorsan kivettem egy torna zsákot. Széthúztam és kiemeltem egy fekete cipőt, egy sárga pólót és egy kék nadrágot. Már mindenki felvette a ruháját, így nekem is muszáj volt. Először nagyon szűknek tűnt, de azért ki lehetett bírni benne. A póló kicsi volt meg a nadrág is.  Nem csak én voltam így vele, szinte mindenki. Tömött sorban elindultunk a terem felé.

Egy kicsit félve léptem be a tornaterembe. Nem tudom mit vártam, mert végül is ugyan olyan volt, mint akár melyik tornaterem. A padló nagyon tiszta, a mennyezet is igen magason volt. Még majdnem meg is szédültem mikor felnéztem. Az egyik sarokban kötelek lógtak lefelé, a jobb oldali falnál bordás falak simultak neki a falnak.

Két hatalmas sorban álltak a lányok.

Minden lányt végig néztem, melyik néz ki jól, de hát nem éppen lehetett találni olyat, aki igazán csinos lett volna.. Egyből az tűnt fel, hogy Carolina nincs sehol. Nem tudom miért.

De mikor kicsit elszomorodtam volna, hogy nincsen, berontott az ajtón. Vörös haja tűzként lobogott. Újra éreztem azt az érzést, amit tegnap és előtte a tónál. De vajon miért lehet ez? Tűnődtem el magamban. De nem volt idő a hosszas tűnődésre, mert labda röppent elő a szertárból.

 Nem gondoltam, hogy ilyen távol leszünk a lányoktól. Nálunk a régi suliban nagyon sok lány velünk játszott. De itt ők röplabdáztak mi fociztunk. Először nagyon nehezen ment, hogy éppen ki kivel szeretne játszani, de miután meglátták milyen jól tudok játszani mindenki velem akart lenni. Persze ennek én annyira nem örültem, de hát jó azért a kis népszerűség. Az egyik meccsen Cornelius ellen játszottam. A labdát egyenesen a kapu felé vittem. Már majdnem mindenkit lecseleztem, mikor egyszer csak feltűnt mellettem a vörös hajú fiú és egy ügyes becsúszással elvette tőlem a labdát és már vitte is az ellenkező irányba. Aztán a következő esetben összerúgtunk és mind kettőnk bokája akkorát reccsent, hogy azt hittem eltört szerencsétlen fiúnak a lába, de semmi baja nem volt, még talán fel sem zizzent. Már nagyon fáradtak voltunk és egy kis pihenőt tartottunk. Leültünk a lelátóra és néztük, hogy bénáznak a lányok.

     –Remélem nem fájt az odalépésem? –mondtam mosolyogva Corneliusnak és kezet nyújtottam.

     –Dehogy fájt, én is pont ezt akartam tőled kérdezni. –csapott bele a kezembe. Aztán leültünk mi is a többiek közé. Valójában mindenki Carolinét nézte. A labda nagyon sokat elpattant a lányoktól. Szegény Nicolt elég sokszor fejbe is találta. Leült vagy két percre aztán újra beugrott a csapatba. A lányok nagyokat ütöttek, hatalmasakat csattant a labda és szemükben is olyan elszántság égett, mint a harcos oroszlánokban.

Az egyik ütésnél odapattant a labda hozzám és szerencsémre pont ő jött érte. Carolina. Ahogy nyújtottam a labdát ujjaink összeértek. Most egyből átfutott rajtam a mostanában tapasztalt érzés, amit talán még soha nem is éreztem. De gyorsan elszállt, mert a lány keze is szörnyen hideg volt. Egyenesen a szemébe néztem. Teljesen megbabonázott. De most az ő arca is teljesen meglágyult és mintha teljesen más lett volna. Nem düh, hanem ártatlanság sugárzott belőle. De végül is csak ennyi volt. Nem történt semmi más. Mikor visszamentem Cornelius egyből megszólalt.

     –Mi van Zöldfülű? Talán tetszik a húgom?

     –És mi van, ha tetszik? –mondtam egy kicsit zavartan.

     –Hát azt nem nagyon ajánlom neked. –mondta ökölbe szorított kézzel Cornélius.

     –Mi ez a zöldfülű duma? –kérdeztem témát váltva.

     –Gondolom akkor még nem hallottad, így hívják erre felé az új embereket.

     –Hát arra mi felénk én voltam a rangidős és nem nagyon szólogatott be senki.

     –Igen, akkor jobb, ha hozzászoksz!

Valójában nem tudtam, hogy mit mondjak. Mert legszívesebben neki rohantam volna. Caroline is felfigyelt a viszályra, de nem igazán foglalkozott vele.

De végül jobbnak láttam nem az első nap máris galibát okozni. Szerintem majdnem mindenki elfáradt, mert azért egy órán keresztül a folyamatos játék nem éppen a legpihentetőbb dolog. Bementük az öltözőbe gyorsan elfoglaltam a pad egyik részét, mert már így sem volt igazán hely. Elmentem megmostam az arcomat. Nagyon vörös volt a fejem, mint a paradicsom. Aztán felöltöztem és már mentem is kifelé.

 A következő két óra francia volt. Nem igazán szerettem, de amúgy szinte anyanyelvi szinten beszéltem. Jöttek velem szembe az osztálytársak, de senki sem mondta volna, hogy éppen melyik terembe leszünk

Nem tudtam, hova kell menni, így a felfelé vezető lépcsőn leültem és vártam, hogy nem-e jön valaki ismerős. Nem tudom mennyi idő telt el mire megérkezett Nicol.

    –Hol leszünk francián? –kérdeztem kíváncsian.

    –Fent leszünk a legutolsó teremben. –világosított fel a lány. –Jessyt nem láttad? –kérdezte tőlem a lány.

    –Ott volt az öltözőben, utána meg nagyon gyorsan eltűnt.  –leült mellém a lány és egy vastag könyvet vett elő.

    –Ez a francia könyv? –néztem rá megrémülve, mert olyan vastag volt, mint egy kódex.

    –Igen. Ja, tényleg most jutott eszembe, hogy megjöttek a könyvek, ha gondolod elmehetünk értük. –mondta a lány.

    –Mennyünk, még van úgyis pár perc. –felpattantunk mind a ketten és elindultunk a tanulmányi iroda felé. De mikor megláttuk, hogy milyen sokan várnak, akkor inkább meggondoltuk magunkat. A sor olyan hosszú volt, mint egy óriáskígyó, úgyhogy inkább visszamentünk és leültünk a lépcsőre. Közben megérkezett Jessy is.

A csengő is megszólalt, így kicsit fáradtan elindultunk felfelé. Csak a mi termünk előtt volt hatalmas tömeg. Caroline vörös haja nagyon kitűnt a tömegből, de Corneliust nem láttam. Közben egy magas szőke nő jelent meg mögöttünk, szinte teljesen fiatal volt. Körülbelül 24 éves lehetett. Nem volt nála semmi csak pár lap.

Kinyitotta az ajtót és mindenki bevonult.

Különös módon most Nicol nem ült mellém, hanem Jessyt boldogította. Szerencsére nem ült mellém senki és végre örülhettem egy kicsit a magánynak, mert a tegnapi nap nem éppen erről volt híres.

A tanárnő nagyon kedves volt, szinte ő is végig mosolygott. Egyből arra gondoltam biztos ennek a városnak van egy ilyen hatása, hogy mindenki vigyorog. Mert még szomorú embert szinte még nem is láttam. 

     –Most akkor gyerekek párokban fogtok dolgozni. Mindenki üljön oda egy másik ember mellé, aki egyedül ül. –csak nekem nem volt párom meg Carolinenak. Már majdnem elindultam a lány felé, mikor kinyílt az ajtó és Cornelius lépett be.

     –Elnézést tanárnő. Fontos dolgom volt. –mondta kérlelően a fiú.

     –Jól van Cornelius, de előbb is szólhattál volna, mert már majdnem be is írtalak. Mindegy ülj le, mert így nem haladunk. –a fiú arcára önelégült mosoly ült ki és amint leült sugdolózni kezdtek a lánnyal. Próbáltam fülelni, hogy mit beszélnek, de semmit sem hallottam.

Annyira koncentráltam, hogy mit beszélgetnek, észre sem vettem, hogy szemüveges göndör hajú lány pattant oda mellém.

     –Szia, Kelly vagyok. Te meg ugye Victor. –mondta a lány hatalmas vigyorral és az a kevés fény is megcsillant a fogszabályzóján. Szétnéztem ki láthatta ezeket a jeleneteket, de valahogy senki sem foglalkozott éppen most velem. Nicol is csak mondta Jessynek szokás szerint és nem is akarta abbahagyni.

 A tanár nő elindult a sorok között és minden padra lerakott egy lapot. Szerencsémre Kellyvel pont egyszerre nyúltunk a lapért. A lány egyből elpirult és még idegesítőbben mosolygott. Talán még a szemüvege is bepárásodott. Annyira kínos volt a csend, hogy muszáj voltam megszólalni.

    –Kelly neked, hogy megy a francia?

    –Hát a Colton ikrek után nekem megy a legjobban. –mondta még most is elpirulva. –És te?        

     –Hát elvileg nekem is nagyon jól megy, mert szinte minden nyarunkat Franciaországban töltöttük a családdal.

     –Értem, akkor neked is tudnod kell ezeket a feladatokat. –ahogy bele néztem nem éppen a nehézségükkel kellett megbirkóznom, hanem a mellettem ülő lány hatalmas csillogó fogszabályzójával. Többször is egyenesen a szemébe néztem, de ez nem ment sokáig.

     –Szerintem csináljuk úgy, hogy egyet te egyet én. –szólalt meg a lány újra. Én csak bólintottam, mert én sem tudtam volna jobb megoldást ajánlani. Az első igen könnyű volt szerencsére azt tudtam egyből. Az első feladat arról szólt, hogy be kellett írni a megfelelő névelőket. De mire a végére jutottam már majdnem teljesen bele keveredtem. Valójában nem is tudtam odafigyelni, mert a szemem mindig Carolinék felé kandikált, mert amióta meg jött a bátyja folyamatosan sugdolóztak.

Mikor végeztem a feladattal azt sem hallottam, hogy Kelly megdicsért engem, mert annyira figyeltem őket. Ők ketten biztos nem vettek észre semmit, mert tovább diskuráltak.

Végül aztán feladtam, mert felesleges volt a hallgatózás. Mikor visszanéztem a padunkra, már Kelly is készen volt és bárgyún nevetett rám. 

     –Te jössz Victor.

     –Jól van, csinálom. –újra bele vetettem magam a feladatokba. Ebben valójában csak a tagadást kellett alkalmazni. Ez nagyon ment, mert általában, ahol mi laktunk a piacon mindent ránk akartak sózni, így a tagadást napi szinten kellett gyakorolni. Itt Ne…Pas-t kellett most használni. Az első csak olyan volt, hogy megkérdezték tőlem szeretem-e az édes burgonyát és azt kellett rá mondani, hogy nem szeretem. Már majdnem mindegyikkel kész voltam, mikor Kelly beleszólt, hogy az egyik nem jó.

     –Victor szerintem az úgy nem jó. –mondta a lány és az ötödik mondatra mutatott.

     –De szerintem az úgy jó.

     –Hát nem tudom, mert ezt így nem is használják. Várj mindjárt szólok a tanár nőnek. –a lány felnyújtotta vékony kezét és már majdnem fel is állt, hogy hátha így sokkal jobban látszódik.

     –Mondjad Kelly! –szólította fel a tanár nő.

     –Ide tudna jönni tanárnő?

     –Igen persze.

A tanár nő lassan odasétált és feléjük hajolt.

     –Tanár nő ez így helyes? –kérdezte szinte teljesen halálra rémülve a lány. A tanár nő még közelebb hajolt és szemével végig olvasta a nyúlfarknyi tagadást.

     –Igen helyes, de már ezt nagyon régen nem használják kb. 200 éve. –mondta mosolyogva a nő. –Miért te írtad Kelly?

     –Nem, Victor írta. –nem tudtam, hogy mit mondjak, pedig láttam, hogy mindenki rám figyel és azt várják honnan tudok én ilyet. De először semmi sem jutott eszembe.     

     –Hát szóval, ahol nyáron szoktunk pihenni, Provance-ban, ott még nagyon sokan ezt a régi nyelvet beszélik és ebből maradt meg nekem is.

    –Igen gyerekek Provance-ban még megőrizték ezt a régi francia nyelvet. Szerencsére nem kellett tovább beszélnem és mindenki a tanár nőre figyelt.

Még néhány feladatot megcsináltunk, aztán ki is csengettek. Behúztam a táskámat és feldobtam a hátamra. Amikor kiértem a teremből Nicol és Jessy újra hűséges kutya módjára követtek.

A szünetben most először mehettünk ki az udvarra. Kint szinte majdnem méterenként padok és asztalok voltak. Gyorsan mi is elfoglaltunk egy padot, ami félig hűvösben volt az egyik fa alatt. Nem messze tőlünk szinte majdnem teljes sötétségben ültek Caroline és Cornélius. A lány kezében hatalmas plakát tekercsek voltak. Adott vagy kettőt a fiúnak és szétváltak az útjaik.

Közvetlenül mögöttünk volt egy faliújság, ide is kirakott egy plakátot a lány. Amikor elment felpattantam és odasiettem megnézni mi az.

A plakáton az állt, hogy egy hatalmas ünnepséget rendeznek a Colton farmon. Egyfajta borfesztivál és sport nap, ezen a héten szombaton. Először nem is akartam elhinni, hogy mit olvasok.

     –Ti mentek hétvégén erre az ünnepségre? –kérdeztem kíváncsian.

     –Hát megyünk, mert mindenki ott lesz. Ja, meg a bor is nagyon finom. –mondta nyafogva a lány.

     –Általában nagyon jó szokott lenni. –tódított oda hozzá Jessy is.

     –Akkor szerintem megyek én is.

Nagyon jó idő volt. Legszívesebben mindenki kint maradt volna a napon a két óra helyett. Az ég tenger kék volt, csak néhány felhő rondított bele a képbe, de attól még ugyan olyan jó és napos idő volt. Sajnos eddig tartott a jó idő élvezése, mert becsengettek. A most következő óra francia lett volna megint, de a tanár nő rosszul lett és a biológia lett előre hozva. Nagyon unalmas volt, mert most a gombákról meg az egysejtűekről tanultunk. Valójában biztos volt, akit érdekelt, de engem egyáltalán nem. Inkább továbbra is az ikreket néztem. Most vettem észre, hogy mind a kettőjüknek szörnyen vörös az arcuk. Nicol most csak magyarázott, de most végre újra megtudhattam tőle valamit.

     –Nicol mitől olyan pirosak?

     –Hát azt mondják ennyire érzékenyek a napra.

Hát ez nagy csoda, főleg olyan helyen, ahol szinte csak néha süt a Nap. Na mindegy, inkább megpróbáltam újra odafigyelni, de ez nagyon nehezen ment úgy, hogy egyáltalán nem is érdekelt a dolog. Néztem előre és már majdnem el is aludtam többször. Már csak a kezeim tartották a fejemet. Mikor már tényleg feladtam és úgy döntöttem elalszok, akkor végre kicsöngettek.

 Most én voltam az első, aki kilépett a teremből. A lépcsőn amilyen gyorsan csak tudtam magam mögött hagytam mindenkit és rohantam az autómhoz. Beindítottam és csak úgy vágtattam, hatalmas gázzal hazafelé.  Nagyon jó idő volt a kesztyűtartóból elővettem a napszemüvegemet, mert semmit sem láttam. A város is teljesen megéledt.

Az aprócska parkban gyerekek játszottak és versenyeztek ki gyorsabb a biciklivel. A fákon sorban madarak ültek, mintha tavasz lett volna. Pedig már szeptember első hete volt. Ahogy haladtam felfelé a dombon itt érezhetően sokkal hidegebb volt, a fák hatalmas árnyékot vetettek az útra.

Otthon most sem volt senki, de nem csodálkoztam rajta, mert még most sokkal korábban értem haza, mint tegnap. Leálltam a kocsival a ház előtt és besétáltam a házba. Nem tudtam mit csináljak. Összeszedtem a pizsamámat és aztán megigazítottam az ágyamat. A piszkos ruháimat kivittem a mosókonyhába. De miután ezeket mind megcsináltam nem volt kedvem tévét nézni.

De aztán mégis leültem és néztem. Nem is tudom mi volt benne, mert olyan gyorsan elaludtam, hogy még azt is elfelejtettem.

Amióta ide költöztünk állandóan csak aludtam. Mikor haza értem mindig úgy éreztem magam, mintha egész nap csak dolgoztam volna. Nem tudom valójában miért lehetett. Valójában én a hirtelen klímaváltozásra voksolnék, de ki tudja valójában mi az oka.

Minden nap szinte száguldott. Reggel elmentem és már jöttem is haza. A történelem órákon végre kiderült, hogy miért rettegett annyira a Colton ikrektől a tanár úr. Szinte mindenben birokra keltek, hogy megmagyarázzák, hogy nem éppen úgy volt, mint ahogy tanuljuk. De ők ezt honnan tudhatnák, hiszen ők is egyszerű 17 évesek. Vagy még sem? Igaz nem éppen egyszerű eset egyik sem, de attól nem kellene mást is fárasztani.

Szinte minden nap elolvastam a falra kirakott plakátokat, ami a szombati napot hirdette. A Nicollal való beszélgetések egyre idegesítőbbé váltak. Szinte minden lány engem kérdezgetett, hogy mit szeretek enni, milyen zenét szeretek hallgatni, mi a kedvenc színem, van- e barátnőm.... Mindent tudni akartak.

A péntek volt a legrosszabb. Mindenki arról beszélt, hogy milyen jó lesz a szombat. A lányok egymásnak dicsekedtek, hogy éppen ki miben vesz részt. De valójában én semmi jót nem sejtettem.  

Jasmine és Everett szinte minden nap későn értek haza és nagyon sokat beszéltünk a gondjaimról, de valójában nem szívesen mondtam el nekik. Nem akartam még az én gondjaimmal is terhelni, pluszba idegesíteni őket, amik ha jobban meggondolom kis hülyeségek.  Az első napok nagyon jól indultak, de amint látom egyre rosszabb lesz és még ez csak az első hét volt.

4. Eső és csalódás

A szombat reggel már elve nem mutatott semmi jót. Az ablakot hideg szél csapkodta és hatalmas levelek csikorgatták a keretet.

Először arra gondoltam, hogy inkább nem is fogok menni sehova.

 Nyolc órára beszéltük meg, hogy találkozunk a többiekkel és együtt megyünk a Colton farmra.

Megmosakodtam és lementem reggelizni.

A hétvégék voltak azok a napok, amikor nem rohantunk. Felkeltünk mikor jó esett és teljes nyugodtsággal reggeliztünk. Jasmine még háló köntösben volt és a haja is össze- visszaállt. Everett is lebotorkált, majdnem orra esett az egyik székben és végül leült a konyha pulthoz.

    –Jó reggelt mindenkinek! –köszönt két ásítás között.

    –Jó reggelt! –viszonoztuk Jasminnel.

Pirítóst ettünk lekvárral. Soha nem értettem miért ilyen jó így, mert valahogy nekem soha nem párosult össze a két dolog.  

    –Ti mentek a Colton birtokra? –kérdeztem meg végül, mert egész héten eszemben sem volt.    

    –Igen, mert meghívott vendégek vagyunk. –mondta Everett.

    –Mert megyek én is. –mondtam vigyorogva.

Közben be is fejeztük a reggelizést. Fél nyolc lehetett mikor felmentem és felöltöztem. Megpróbáltam normális ruhát találni, de nem éppen lehetett abban a hatalmas összevisszaságban. Az idő nagyon gyorsan haladt, mert észre sem vettem és már nyolc óra volt.

Hallottam, hogy Jasmine ajtót nyitott Nicoléknak. Megálltam és hallgatóztam, hogy mit beszélnek. 

    –Sziasztok én vagyok Victor édesanyja. –erre mind a két gyereknek kikerekedett a szeme.

    –Elnézést asszonyom, de én azt hittem, hogy ön a nővére. –Jessy megbökte a lányt. De Jasmine kedvesen mosolygott.

     –Pedig az én koromban már ez nagy bók.  –most már teljesen kész voltam, felvettem egy pulóvert és lementem.

     –Sziasztok. Indulhatunk is? –kérdeztem.

     –Igen mehetünk. –felelte a lány.

     –Jössz külön autóval? –érdeklődött Jessy.

     –Szerintem igen, mert sokkal kényelmesebben elfértek ti is.

Elköszöntük Jasmintól és elhagytuk a házat. Elől mentek Jessyék egy hófehér Musthanggal. Most még gyorsabban értünk le a kanyargós úton mint eddig. Nem kellett bemenni a városba, hanem egyenesen kifelé haladtunk. Száz méter után volt egy köves út, itt lehajtottunk és újabb hegyek és dombok következtek. Amerre a szem ellátott párolgó erdő várt minket. A távoli domboldalon hatalmas darabokra tört sziklák álltak. Egy patak rohant lefelé talán egyenesen a tó felé. A hegyek alatt már kopottasak voltak a rétek. Olyan volt, mintha több órája utaztunk volna pedig csak körülbelül 20 perc lehetett.

Egyenesen előre néztem és egy hatalmas kastélyt pillantottam meg magam előtt. Az egész birtokot kerítés vette körbe. Most a díszes kovácsolt vaskapu tárva nyitva állt. Lassan haladtunk befelé. Az épület már nagyon régi lehetett. A fehér falak már elég kopottak voltak és a verandán álló görög oszlopok is már igen mohásak. Az ablakokat fekete redőny takarta el.

A ház mellett  egy hatalmas sátor magasodott, ami mellett lovasok melegítettek.  

 Az idő semmit sem javult, inkább még sokkal rosszabb lett. A szélvédőn apró kis esőcseppek jelentek meg. De még nem kellett használni az ablaktörlőt. Mikor leálltunk a kocsikkal a parkolóban az eső sokkal jobban kezdett el esni. Kivettem hátulról a sapkámat és a fejembe húztam. De mikor felvettem az eső újra elállt. 

     –Gyertek menjünk a sátor alá nézzünk szét nincs e valami iható vagy ehető. –mondta egy magas vékony lány. Őt már véleményem szerint láttam, de nem jutott eszembe a neve. Nicol is nagyon fázhatott, mert most a vastag kabát mellé még egy sapkát is talált. Jessy nyakig felhúzta a kabátja cibzárát. Volt velük még egy alacsony kicsit teltebb lány. Az ő nevére valamiért emlékeztem. Tudtam, hogy Stella.

Így kis csapatunk elindult a sátor felé. Közben gyülekezni kezdtek az emberek és szinte hatalmas tömeggé duzzadt az a pár emberes létszám. A sátorban hangos zene szólt és az egyik asztal tele volt finom borokkal. Mindenki mosolygott és kóstolgatták a minél különbözőbb színű süteményeket. Először mi csak megálltunk és néztünk befelé. A lovak dobogása egyre hangosabb lett és már látni is lehetett őket. Cornélius és Caroline vágtatott felénk. A lány egy kecses Nóniusz lovon, a fiú pedig egy Dán melegvérű lovon ült. Carolinén egyszerű lovagló ruha volt. A haja most nem lógott össze- vissza, szépen be volt fonva.  Cornélius védőruhában volt, pont olyanban, mint amit a lovaspóló játékban használnak. Hamarosan újabb lovasok érkeztek védő felszerelésben. 

A sátorban elcsendesedett mindenki és megszólalt egy férfihang.

       –Hát barátaim megint eljött ez a nap. Igaz egyáltalán nincs jó idő, de remélem ez senkinek nem szegi a kedvét, mert általában itt mindig ilyen az idő. Ez a kis megnyitó után mindenkit szeretettel várunk egy kis korai ebédre. Majd ezután kezdődnek a programok. Elsőként a lovaspóló mérkőzés, amiben West Dam csapata küzd meg a szomszédos West Borneval. Garantálom, hogy izgalmas lesz. Közben lehet bort kóstolni. Az ételeket szinte a világ minden tájáról jött szakácsok készítették. Az unatkozó nézőket pedig táncosok szórakoztatják. És még mielőtt elfelejteném, a legfontosabbat, aki szeretne részt venni a lovas futamban, ami egy hatalmas kört jelent a környéken, az nálam beiratkozhat a versenyre. A nyertes lesz az est királya vagy királynéja. Az ajándék inkább maradjon meglepetés! –fejezte be beszédét házigazda.

Mindenki hatalmas tapsban tört ki. A magas göndör hajú férfi majdnem teljesen olyan volt mint Cornélius. Az arca sápadt volt és a szemeiben is gonosz tűz égett.

     –Nem tudom mit magyaráz, mert tavaly sem volt egyáltalán jó idő. –fortyogott Nicol.

     –Ki volt az a férfi aki beszélt? –kérdeztem Nicolt, aki teljesen el volt kábulva valamitől. Mutatóujjammal megböktem a derekát és akkor figyelt fel rám.

      –Ja, bocs. Ő nem más mint a tökéletes Colton ikrek édesapja. –világosított fel Nicol.

Egyből meglehetett ismerni a férfit, de azért inkább megkérdeztem. A sátor végében egy magas szeplős vörös hajú asszony tűnt fel és egyenesen felénk jött. Ő volt Mrs. Colton. Mindenkire kedvesen mosolygott és szinte minden irányba integetett. A nőn hosszú fekete estélyi ruha volt, amiből arra lehetett következtetni nem éppen lovaglásra készült. Közben a lovasok még közelebb jöttek.

 Cornelia leszállt a lováról és felénk sétált. Egy öltönyös férfi nyomban ott termett, hogy megfogja a lovát.

     –Ti mindenhol ott vagytok? –mondta sziszegve a lány.

     –Amint látod igen! –vágott vissza Nicol.

     –Miért talán baj? –mondta Victor.

     –Dehogy baj, de amúgy sem hozzád jöttem Nicol. Hanem Victorhoz.

     –Hozzám? –kívánkozott ki belőlem a hatalmas meglepetésre.

     –Hallottam Victor, hogy te nagy versenylovas vagy. Remélem ott leszel a futamon. –mondta a lány és hidegen ránk mosolygott. Nicol is mosolygott, de legszívesebben a lány nyakának ugrott volna.

      –Tényleg tudsz lovagolni? –kérdezte a lány.

      –Tudok, csak annyira félek a lovaktól, hogy nem is merek a közelükbe menni.

      –Akkor ez, most mit akart. –Caroline felé fordult, kérdezni akart volna tőle valamit, de addigra eltűnt.

Most már nem csak a sátor előtt álltunk, hanem beljebb mentünk és megpillantottam Jasminékat. Ő is észre vett és sietve integetett nekünk, hogy mennyünk oda. Lassan megtelt minden hely és nem is nagyon tudtunk leülni. Végül aztán az egyik szemben lévő sarokban eltudtunk helyezkedni.

A hosszú asztal tele volt mindenféle húsokkal és köretekkel. De a sok finom illat mellett már nem is nagyon volt kedvem enni, de azért még is rá szántam magam, mert mindenki hatalmas adagokat szedett magának. Aztán csak ettem és hallgattam Nicol vidámabbnál vidámabb történeteit. De Jessy is nagyon unta már. Többször is hatalmasakat sóhajtozott, próbálva jelezni ezzel Nicolnak, hogy hagyja már abba, de a lánynak semmi sem számított. Az egyik történet alatt akkorát nyeltem, hogy majdnem megfulladtam egy darab húsban. Miután befejeztük nekem egyáltalán nem esett jó felkelni, de azért mégis felkeltem. A zene egy cseppet sem harmonizált az idővel, még mindig teljesen szürke volt az ég és a Napot sem lehetett sehol látni. Egy kicsit csepergett az eső is, de ez cseppet sem szegte a kedvüket a lovasoknak, hogy megépítsék a pólópályát. Szerintem a lovaspólót nem sokan ismerik, mert nem éppen egy olyan játék, amit minden nap játszik az ember.

    –Miért ilyen nagyszám ez a lovaspóló vagy mi? –értetlenkedett Nicol.

    –Nagyon röviden talán nem is lehet elmesélni ezt a fenséges sportot. –világosítottam fel őt. –A pólót eredetileg és alapvetően szabadtéren játsszák, kb. 270 m hosszú és 150-180m széles pályán. A kapuk amelyek 7.3 m szélesek, a pálya két végén állítják fel. Szabadtéren kb. 8 cm átmérőjű, préselt fából, vagy műanyagból készült labdát használnak. Az ütő feje keményfából készül, a nyél bambusz vagy rugalmas műanyag, hossza 119-137 cm között változik, a hosszt a játékos a ló magasságához választja. Kötelező védőfelszerelés a sisak és a térdvédő, valamint a lovak lábát védő puha bandázs (fásli).  Szabadtéren egy csapat 4 főből áll, arénában a pálya méretétől függően 2 vagy 3 főből. A meccs 7 perces részekből, "chukkerekből" áll, szabadtéren 4 vagy 6 chukkert, arénában 2 vagy 4 chukkert játszanak. Döntetlen állás esetén "hirtelen halál" dönt, vagyis az elsőként gólt elérő csapat győz. A játékosokat tudásuk és eredményeik alapján -2-től +10-ig terjedő besorolás alapján értékelik (handicap vagy raiting); a magasabb handicap jobb játékost jelöl. A modern pólóban a legjobbnak az argentin játékosokat (és lovakat) tartják.

Szóval így már talán mindenki kapott egy kis képet arról, mi a lényege ennek a játéknak.

Két oldalra felálltak a játékosok. A pálya jobb végében álltak a kékek, a west damiak, A másik oldalon velük szemben a skarlátvörösek, a west bornevaliak. A lovak nagyon izgatottan fujtattak, mintha valami halálos ütközetre készültek volna. Az emberek kijöttek sorban a sátorból és megtöltötték a hatalmas udvart. Mindenki nagyon kíváncsian nézelődött. Kürt szóra indult el az első chukker. Mindenki tapsolt és ujjongott. A harc már az elején nagyon szoros volt. Mikor már az egyik kaput elérték volna labdával az mindig egy ügyes ütés hatására a pálya közepe felé vándorolt.  Végre fel akadt a labda egy hatalmas ütéssel a hálóban, amit az őrjöngő Cornelius repített célba. Tapsvihar tört ki. A mi iskolásaink már szinte visítottak az örömtől. Mi igaz nem sokat láttunk, mert legtöbbször egy magas, kopasz férfi magasodott előttünk. Ha véletlenül arrébb ment, akkor meg valaki más állt oda. Pedig én sem vagyok annyira alacsony, hogy ne lássak.

Nem láttam a meccset, de mindig lehetett hallani, hogy gazdát cserélt a labda, mert az ütők hangját semmivel nem lehetett összetéveszteni. Legtöbbször Cornelius vörös haját és sápadt fejét lehetett megpillantani. A labda hatalmasat koppant az ütőkön. Egy újabb eredményes ütés után kiegyenlített az ellenfél csapata és pontokat szereztek. A küzdelem ettől kezdve szinte teljesen kíméletlenre változott.

Közben megpillantottam Carolinet, akit valójában nem nagyon érdekelt a meccs, mert csak nézett előre. Egy magas lány állt mellette és magyarázott neki össze- vissza mindenről. Közben újra esni kezdett az eső. A hatalmas esőcseppek kő módjára kopogott a faütőkön. Mindenki esernyőt vett elő, így már egy nagy hatalmas fekete sátor alatt állt mindenki.

     –Nem látok semmit! –nyafogta Jessy.

     –Én sem, de nem is érdekel. –mondta vigyorogva Nicol.

Közben a tömeg felhorkant, de sajnos nem láttuk, hogy miért.

Többször előfordult, hogy éppen a mieink belovagoltak az ellenség elé, de ezt senki sem nézte. Pedig az egyik lovas majdnem le is esett a lóról. A tömeg csak dühöngött, ha éppen a mi csapatunk ellen fújtak. Összesen hét chukker volt. Mind a két csapat egyenlő eredménnyel zárta a mérkőzést. A döntetlen eredmény miatt a „hirtelen halál következett”. Cornelius vérszomjas farkas módjára támadta meg az ellenséget. Szinte mindenki a gimiseknek szurkolt. Az eső még hangosabban kopogott és már nem is lehetett látni, hogy merre vannak a lovak és lovasaik. Egymás után csúsztak meg a zöld füvön. Az utolsó találattal le is záródott az utolsó chukker. A vendégek szinte szaladtak befelé a sátorba. Úgy csináltak mint, akinek muszáj lett volna kint állni az esőben.

Mi is követtük a tömeget és újra elfoglaltuk a helyünket.

Kint egyre jobban esett az eső, már szinte szakadt. Mindenki szomorúan pillantott kifelé és várták, hogy végre legalább elálljon az eső. A sátorban egyáltalán nem volt fagyos a hangulat, mert a tüzes borok teljesen elfeledtették az emberekkel a kinti szörnyűségeket. Újabb finom ételek kerültek az asztalokra.

A nap további része azzal telt el, hogy néztük az esőt. Most kivételesen Jessy mesélt. Az egyik történetben a Colton ikrek voltak a főszereplők. Jessy csak mondta és mondta. Olyan volt, mintha Nicol is szóhoz szeretett volna jutni, de így nem sok esélyt látott és inkább csak hallgatott tovább. Az idő egyáltalán nem javult, inkább még sötétebb lett. Már nagyon untuk a sok történtet, így inkább egy kicsit felálltam és a sátor ajtaja felé sétáltam.

Akkor pillantottam meg, hogy Caroline a pálya szélén sétál. Felvettem a sapkámat és kimentem az esőre. Egyből vizes lett az arcom, mert hirtelen előbukkanó szél egy hatalmas eső gomolyagot dobott az arcomra. A lány egyből meglátta, hogy felé megyek.

     –Miért vagy itt az esőben? –kérdeztem.

     –A lovam megijedt valamitől és elrohant. –felelte Caroline.

     –Segítsek megkeresni? –kérdeztem segítőkészen, de közben újra kirázott a hideg.

     –Ha annyira akarsz. –mondta a lány és megvonta a vállát, gonosz fény csillant meg a szemében és látszott rajta, hogy kérdezni akar valamit.

     –Én azt hallottam, hogy te félsz a lovaktól. Igaz? –kicsit haboztam, de hát most hazudjak neki?

     –Igen. Kisebb koromban egy átgyalogolt rajtam és azóta nem igazán ültem lóháton.

     –Szóval akkor igaz. –a lány egyáltalán nem vigyorgott. –Mindenki fél valamitől. –mondta eltűnődve. Ekkor láttam, hogy egy kicsit mintha jóba lennénk és nem volt olyan távolságtartó.

Így már ketten mentünk a lovarda felé. A ló a tégla épület mellett állt és szépen legelészett. Nagyon idegesnek tűnt. De azért tovább legelt. Mikor meglátott minket egy hatalmasat fújt és felénk rohant.  Majdnem mind a kettőnket fellökött, de szerencsére sikerült félre lökni a lányt és nem lett semmi bajunk. Pont bele estünk egy hatalmas tócsába.

     –Mit csináltál? Most meglehetett volna fogni! –mondta a lány teljes szemre hányással.

     –Nem láttad, hogy majdnem elgázolt minket?

     –Megbírtam volna fogni. –bizonygatta a lány. –Á, így nem tudok utána menni, előbb inkább átöltözöm!

     –Segítsek? –kérdeztem újra.

     –Dehogy. Így is túl sokat segítettél.

     –Jól van akkor én megyek.

A lány nem is hallotta, hogy mit mondtam, csak megdobta kezével a haját és lassan elballagott. Nem tudtam, hogy mennyek vagy fussak utána. De aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek a sátorba és elköszönök mindenkitől. Közben az eső is elállt a kis pocsolyákba, már csak néha esett bele egy-egy csepp. Az ég sokkal tisztább lett, de még így is elég sötét volt. Mikor beértem a sátorba Nicolék még most is ott ültek, ahol eddig.

     –Szerintem én megyek haza! –mondtam nekik.

     –Jól van szerintem mi is. –felelték kórusban.

     –Veled meg mi történt? –kérdezte sápítozva Nicol és a hátsómra mutatott, ami tiszta sár volt.

     –Egy kicsit elcsúsztam. –feleltem motyogva.

     –Szóval akkor te emiatt akarsz haza menni. –mondták nevetve.

Nem szóltam semmit csak egy savanyú mosolyt erőltettem az arcomra. Így már kis csapat módjára baktattunk kifelé. Újra cseperegni kezdett az eső, így az autókhoz majdnem futva értünk oda. Rohanva búcsúztunk.

     –Akkor majd hétfőn találkozunk! –mondtam sietve.

     –Nem jössz el velünk bulizni? –kérdezte Jessy.

     –Nem hiszem, mert elég rosszul érzem magam. –füllentettem nekik könnyedén.

     –Te tudod, akkor majd beszélünk hétfőn!

     –Akkor sziasztok! –köszöntem el végre és elindultunk kifelé a hatalmas birtokról. Újra a köves úton voltunk, de most sokkal csúszósabb volt. Olyan jó volt egy kicsit a nyugalom csak a motor búgó hangját hallottam, nem pedig Nicol össze- vissza történeteit, amit már szinte minden nap elmesélt. Egyáltalán nem voltam hozzá szokva ehhez, hogy ennyi barátom van, főleg, hogy ennyit foglalkozzanak velem. Közben nagyon álmos lettem megint, pedig semmit sem csináltam. Szóval abba nem nagyon fáradhattam el. Sokkal jobbra számítottam, de ez sem volt rossz. Az idő is teljesen a dolgok ellen volt. De talán lehet, hogy ez éppen így volt jól.  Most innen sokkal előbb leértünk és a főútnál elváltunk. Én már alig vártam mikor érek már haza, pedig még csak olyan négy óra lehetett. Kiszálltam az autóból és bementem a házba. Leültem a nappaliban és néztem az esőt. A cseppek nagyon lassan csúsztak lefelé. Amióta eljöttem, azon gondolkoztam, hogy jól tettem-e, hogy magára hagytam a Carolinet, segíteni próbáltam neki és az sem tetszett. Ha már addig nem fázott meg, akkor már csak nem fog. Csináltam magamnak egy teát és leültem a tévé elé. Nem volt benne semmi, de azért végig kapcsolgattam, hátha találok valami érdekeset. Az egyik adón pont a vérfarkasokról és vámpírokról beszéltek. Az egyik szemtanú azt mondta, hogy egy nagyon csinos nőt látott, ami hirtelen vérszomjas fenevaddá változott és letépte az egyik ember fejét. A további beszámolók még érdekesebbek voltak. A legtöbbet a farkasokkal foglalkoztak. De a sok szemtanú ellenére azt mondták, hogy nem léteznek ilyen lények csak a képzeletünk játszik velünk. Persze mindenki higgyen azt, amit akar. Mert még így van aki teljesen biztos benne, hogy vannak ilyen lények. Végül is elkapcsoltam, mert már annyira idegesítő volt a sok bolondot hallgatni. A másik csatornán afrikai állatok voltak. Egy kicsit néztem ezt is, de aztán inkább innen is tovább mentem. Nem tudom mennyi volt az idő, mikor végre hazaértek Jasminék.

     –Te mikor jöttél haza? –kérdezte meglepődve Jasmine.

     –Hát már elég korán. Nem volt semmi érdekes és amúgy tiszta sár meg víz lettem. –akkor jutott eszembe, hogy én meg a fehér bőrkanapén sárosan üldögélek.

      –Mit csináltál már megint? Mitől lettél sáros? – kérdezte Jasmine.

      –Elmentem segíteni Carolinénak megkeresni a lovát, de szerencsésen majdnem fellökött minket és elrántottam őt és pont egy hatalmas tócsába estünk.

     –Gondolom akkor a lány nem nagyon köszönte meg a hőstettedet. –mondta mosolyogva a nő.

     –Hát nem és inkább haza jöttem.

     –Megnéztem volna… -mondta nevetve Everett.

     –Egyáltalán nem volt vicces, én segíteni akartam.

     –Tudod fiam a nők ilyenek.

     –Everett nem kicsi ő már, hogy ki kelljen őt oktatni. –szólta le Jasmine.

Tudtam, hogy megint itt az ideje annak, hogy ott hagyjam őket, mert most vitatkozni fognak. Most sem vették észre, hogy elmentem, pedig a lépcső is eléggé nyikorgott. Besurrantam a szobámba, bedobtam magam az ágyba. Egy kicsit ábrándoztam és elmentem lezuhanyozni. Nagyon jól esett a forró víz, mert a hideg eső szinte minden egyes csontomba beszivárgott és teljesen átjárt.

 Miután megfürödtem lefeküdtem és előhalásztam az ágyam alól a naplómat. Egy új tiszta lapra hajtottam. Teljesen elfelejtettem, hogy tegnap sem írtam semmit. Így gyorsan bepótoltam az elmaradást. Miután megírtam megigazítottam a párnámat és el is aludtam.

Másnap egyáltalán nem ébredtem fel korán, körülbelül 10 óra lehetett mikor kinyitottam a szememet. Az ablakon halvány fény áradt be. Nem is akartam először elhinni a tegnapi idő után. Kiugrottam az ágyamból és az ablakhoz mentem. Egy ismeretlen autó állt a ház előtt, egy Impala. Gyönyörű szép fekete volt.

Lentről szinte nem is lehetett hallani semmit. Felvettem a ruhámat, kimentem a mosdóba és lepillantottam, hogy ki van itt. Egy magas sebhelyes arcú férfi ült a kanapén. Az alak haja szinte csomókban zsíros volt és hosszú bőrkabátot viselt. Jasmine egy tálca süteményt nyújtott feléje, de az alak nemlegesen integetett. Everett és Jasmine arcáról is szörnyű feszültséget lehetett leolvasni. Végre megszólalt az alak.

     –Nem láttatok semmi különöset? –kérdezte mély hangján.

Everett egy kicsit habozott, de aztán magabiztosan válaszolt.

     –Semmi különös nem történt.

     –Akkor egy kicsit megnyugodtam, mert a legutóbb innen érzékeltek vámpírokat. De akkor valószínű csak átvonulóban vannak. –mondta a sebhelyes arcú.

Én közben teljesen meglepődtem, hogy jól hallottam-e, tényleg az mondta, hogy vámpírok.

    –Amint megízlelik a vért egyből meglehet tudni, merre vannak, ugye? –kérdezett vissza Everett.

    –Persze. Ha meg vannak jelölve.  –felelte mogorván a férfi. Még egy kevés ideig beszélgettek én inkább nem mentem le, mert attól féltem egyből abba hagyják a témát.

    –Most már megyek. –mondta a férfi és kezet nyújtott Everettnek. Ő csak ridegen bólintott. Nem is kísérték őt ki. Olyan volt, mintha alig várták volna, hogy elmenjen.

Miután elment a sebhelyes arcú férfi a lakásban sokkal felszabadultabb lett a hangulat. Jasmine újra mosolyogni kezdett. Amint elhajtott a férfi autójával én is lementem.

     –Ki a fene volt ez? –kérdeztem.

     –Egy vámpír vadász. Roy Daken.

     –De azok nem kihaltak? –mondtam egy kicsit vigyorogva. De amint láttam egyáltalán nem volt vicces a helyzet. –És itt keres vámpírokat?

     –Igen, mert már többször is észleltek valamit. Amint egy vámpír vérhez jut az illata teljesen megváltozik. Előtte nem is gondolnád, hogy az ami. 

     –Miért pont hozzátok jött?

     –Nem pont ide, csak úgy jött megkérdezni nem-e láttunk valami különöset. De szerencsére nyugalom van. Ti nem vagytok éhesek? –mondta gyorsan Everett, hogy témát váltson.

     –Én nekem elment teljesen a kedvem. –de amint láttam Jasminnek sem volt semmi kedve enni.

Így hát egyedül Everett reggelizett. Én kimentem egy kicsit élvezni a Napot, mert teljesen lehetett érezni még az erejét is.

Az egész nap semmit tevéssel töltöttem el, ebéd után csak tévéztem és valami könyvet olvastam. Amint nézegettem a könyvespolcot találtam olyan könyvet is, ami érdekelt. Már nagyon régen nem olvastam semmit. Valami égből pottyant emberekről szólt. Nagyon vicces volt, de azért elég gyorsan meg is untam. Lementem egy kicsit szétnézni, hogy lent van-e valami különleges, de mindenhol csak hatalmas csend volt. Egy kicsit lent ültem a nappaliban, aztán meg eszembe jutott, hogy már nagyon rég nem néztem meg az üzeneteimet. Bekapcsoltam a gépet és már néztem is. Összesen 15 üzenet érkezett. A legtöbb hülye reklám volt, de az egyiken teljesen megakadt a szemem.  Tasha Bennottól érkezett, ő volt az a lány, aki meghalt elvileg, de ha már írt, akkor nem valószínű. Gyorsan megnyitottam és olvastam is.

Kedves Victor!

Már nagyon régen nem találkoztunk. Én azóta már teljesen új életet kezdtem és úgy hallottam ti is elköltöztetek. Tudom, hogy úgy tudtad meghaltam, nem az én holtestemet találták meg. Összekevertek valakivel. Teljesen elfelejtettem az előző éltemet már csak az éjszakának élek és teljesen megváltoztam. Majd meglátod, ha találkozunk. A jövő héten valamikor ott leszek West Damban, mert ott lakik a nagynéném. Meghalt a férje és csak egyedül én vagyok neki.

Szia Tasha

Nem tudtam, mit mondjak csak pislogtam és elolvastam még egyszer, hogy jól értettem e. De semmi kétség nem volt a valóság felől. Nem tudott a fejembe férni az, hogy meghalt és közben még sem. A nagymamájával élt, aki már azóta biztos meghalt. 

Megnyitogattam szinte az összes üzenetet, de mindegyik arról szólt, hogy nyertem egy csomó mindent, aztán meg mégsem. Egy bal gombkattintással kijelöltem a leveleket és kiürítettem a beérkezett levelek mappáját.

Közben már majdnem be is esteledett. A Hold már félig volt. Ekkor jutott eszembe, hogy holnap teli hold lesz. Általában ilyenkor nagyon beteg szoktam lenni. A legutóbb is még lázas is voltam. Szóval így már előre is féltem a holnaptól. De még ma nem volt semmi. Csak bebújtam az ágyamba és néztem az eget. A csillagok is vidáman világítottak, egy-egy felhő takarta el őket néha. De ez csak hirtelen megváltozott, mert hatalmas felhők jöttek, amik újra esőt öntöttek magukból. Hatalmas cseppek estek az ablakra.

Igaz amikor később felébredtem nem esett szerencsére. Amikor kidugtam a fejem a takaró alól egyből a fejembe hasított egy hatalmas fájdalom. Aztán haladt lefelé és szinte minden egyes porcikámba belevágott. Nem is tudom, hogy aludtam. Felöltöztem és elmentem megmosakodni. Amint a hidegvizet az arcomba csaptam megláttam, hogy hatalmas sárgás foltok vannak a szemeim körül. Egy kicsit megrémültem, mert ez semmi jót nem jelenthetett. Mikor lementem Jasmine is egy kicsit megrémült.

     –Szia! Jó reggelt!

     –Jaj, de csúnyák a szemeid! Nem aludtál egész este?

     –De. Az egészet végig aludtam.

De aztán végül megnyugtatta magát is meg engem is, hogy elmúlik. Egy kicsit kételkedtem benne, de azért még volt rá esély, hogy elmúlnak.  Hétfő van, nekem iskolába kellene mennem, de jobbnak láttuk, ha ágyban maradok. Everettet nem tudtam merre van. Nem is láttam őt szinte egész nap. Csak későn ért haza.

A nap nagyon unalmas volt, továbbra is esett az eső.

A fej fájás nem múlt hanem éppen, hogy még jobban kezdett szétterjedni. Nem ettem semmit, mert egyáltalán nem is tudtam volna. Elég késő lehetett mikor még is ettem egy szendvicset, de ez is nagyon nehezen ment le a torkomon. Ahogy egyre sötétebb lett, a fájdalmak egyre jobban terjedtek. De valójában nem fájt annyira, mert már megszoktam. Igaz talán még ennyire nem izzott a tarkóm. A fájdalom olyan, mintha forró parazsat raktak volna az ember homlokára.

Ma estére nem hagytam kihúzva a függönyt, mert így is nagyon sokat néztem bele a holdba. A függöny annyira vastag volt, hogy a Hold fénye nem tudott rajta átjönni, így nyugodtan el tudtam aludni. Az eső újra esni kezdett. Olyan volt, mintha nem is akarta volna abbahagyni. Amikor felébredtem egy kicsit enyhülni éreztem a fájdalmat. Az ágyam mellett egy üveg víz volt. Hatalmasat kortyoltam belőle és újra elaludtam.

5. Meglepő kis üzenet

A kedd reggel ugyan olyan volt, mint akármelyik hétköznap. Már nem fájt a fejem. És az egész este nagyon nyugodtan telt. Kinéztem az ablakon a szemben lévő hegyek már hófödték voltak. Nagyon nagy köd volt és az ablakon is szinte már majdnem jégvirág nőtt.

Elmentem megmosakodni, majd felöltöztem. A szemem már egyáltalán nem volt sárga és újra természetes színt öltött az egész arcom. Nem éreztem magam egyáltalán levertnek, majdnem teljes erővel tudtam neki vetni magam a napnak. Különös módon lent nem volt senki, csak egy cédula hevert Jasmine kanyargós gyöngy betűivel. Egyből fel tudtam ismerni, egyedül csak Jasminenek volt ilyen írása.

Szia Victor!

Minden ott van a hűtőben, csináltam neked szendvicset. Nekünk el kellett mennünk. Majd elmondom, hogy hova. Elég későn érünk haza, szóval a vacsorát is old meg valahogy. Amint tudlak hívlak.

Jasmine

Nem sok kedvem volt enni, de azért mégis megettem egy kenyeret.

Odakint a köd még vastagabb lett. Nem úgy látszott, mintha fel akart volna szállni. Mikor elindultam az autóval semmit sem láttam. Szerencsére a városban nem volt ennyire rossz a helyzet. A legtöbb úti könyvben nem éppen ezt olvastam, hogy ennyire ködös és csapadékos lenne errefelé az éghajlat. De amióta itt vagyunk csak az eső esett. Most meg ez a köd. Jó nem azt vártam, hogy hét ágra süt a Nap, de azért nem gondoltam, hogy egyből ilyen hideg lesz. De amint ezen tűnődtem a köd olyan gyorsan felszállt, mintha nem is lett volna. Egy nagyon pici napsugár jelent meg az égen, de ez nem ért semmit. Inkább még a megmaradt köd is ragyogni kezdett. Most még sokkal szebb volt a város feletti hegy, amit már az érkezésünkkor hó borított.

Az iskola előtti parkolóban szinte most sem volt senki, csak néhány autó állt ott gazdátlanul. Kivettem a táskámat és elindultam befelé az iskolába. A termekben és a folyosókon nagyon nagy csend uralkodott. Mintha mindenkit megszállt volna ez a köd. A múlthéten szinte mindenki mosolygott, most pedig csak fáradtan bámultak maguk elé.

Nicol és Jessy valamin nagyon összeveszhettek, mert teljesen külön álltak és a lány megvető pillantásokat vetett a fiúra. Engem sem vettek észre, így megálltam az osztályterem előtt. Két lány haladt el mellettem, rám néztek és kedvesen mosolyogtak. Nem tudtam mit tenni, még akaratlanul is rájuk néztem, sunyin kacsintottam ettől még jobban kuncogni kezdtek és mind a ketten elpirultak.

 Az első óra most is történelem volt. Kíváncsi voltam, ma mivel fogják elhúzni az órát a Colton ikrek. Közben odaballagott hozzám Jessy és Nicol is. Nem is nagyon köszöntek csak egy aprócska sziát tudtak kipréselni az ajkukon. Még mindig nagyon kedvtelenek voltak. Nem mertem megkérdezni vajon min vesztek össze. Mert úgy gondoltam, hogy a lány előbb vagy utóbb úgy is elmondja. Közben jött a történelem tanár, mindenki egy lépést tett hátra és helyet adtak a tanár úrnak. A tanár úr után mindenki besétált, elfoglalta helyét. Én leültem Nicol mellé. Közben észrevettem, hogy a Colton ikrek még meg sem jöttek, de amint ez végig futott a tudatomon az ajtó kinyílt és megérkeztek a későn érkezők. A tanár fel sem nézett. Már szinte teljesen természetesnek vette, hogy soha nem érnek ide időbe. Caroline egyből felénk nézett, mintha ellenőrizte volna azt, hogy megvagyunk-e. De ez csak egy pillanat volt, mert már nem is minket figyelt. Az órán most a Függetlenségi háborút vettük. Nagyon örültem annak, hogy nem csak engem érdekelt, hanem mást is. Főleg akkor, mikor már Caroline kezdett elbeszélni a tanár úr helyet. Mindenki csupa füllel hallgatta a lányt. Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy azt már szinte el sem akartam hinni.

A második óra fent volt. A matek az egyik tantárgy, amivel talán még a világból is ki tudnának kergetni. Az egész óra gyakorlással telt, már újra álmost lettem, pedig a történelem óra alatt teljesen elmúlt. A sok bonyolult egyenlet után már alig vártam a megváltó csengő hangját, ami meg is érkezett előbb, mint vártam.

A következő óra megint legfelül volt az utolsó teremben. A szünet olyan rövid volt, hogy mikor felértünk már be is csengettek. A múlt heti óra azzal telt, hogy Carolinét néztem vagy éppen Nicol történeteit, hallgattam. Hát megmondom őszintén azt sem tudtam, hogy milyen óra volt. A nő arcára tisztán emlékeztem, mert olyan pillantása volt, hogy talán még ölni is tudott volna vele. Végül is olyan földrajz óra meg egy kicsi hittan keveréke volt az egész. Senki nem figyelt oda. Az asszony csak mondta és mondta idáig, mert hirtelen elhallgatott és gonoszan méregetni kezdte az embereket.

     –Valaki eltudná mondani, hogy miről beszéltem? –kérdezte rekedtes hangon a nő.

Mindenki elhallgatott, mert tudták semmi jó nem várható ezek után, de szerencsére egy elől ülő lány mindent megjegyzett és vissza is mondta. Így mindenki megnyugodhatott, mert a hatalmas viharfelhők elszökkentek felőlünk. Nicol tudta, hogy egyrészt ő miatta is van a tanár nő haragja, mert szinte ő beszélt a leghangosabban. Innentől kezdve szinte csak az asszony hangját lehetett hallani. Az Isteni teremtést és az ősrobbanást próbálta összehasonlítani. Nagyon unalmas volt, így kénytelen voltam a fejemet a padra hajtani és úgy megvárni a csengetést. Amint tudtam menekültem kifelé, mert azt hittem összeesek az álmosságtól, pedig még el is bóbiskoltam az órán. Két óra egymás után, amin szinte csak aludtam.

Az óra után mindenki újra elindult az ebédlő felé, enni. Már nagyon éhes voltam. Hát ez is nagyon ritka volt, ha én a suliban éhes voltam.

Gyorsan megpakoltam a tálcámat és leültem a többiekhez az egyik asztalhoz. Jessy és Nicol valamin már megint vitatkoztak, magukkal voltak elfoglalva csak.

Közben észre vettem, hogy megérkezett Caroline és szinte majdnem minden fiú maga elé engedte őt. A lány egyedül volt. Szétnézett és megnézte merre volt üres hely. Szinte még majdnem mind üres volt, de elindult felénk a tálcájával. Az agyam egyből azon kezdett járni, hogy újra szemrehányást akart tenni az miatt, hogy ellöktem őt szombaton és beleejtettem magunkat a pocsolyába. De egyáltalán nem volt morcos az arca. Egyetlen kedves mosoly ült a selymes fehér arcán. Letette a tálcáját az asztalra.

     –Szia Victor. Ugye nem bántottalak meg a múltkor? De nagyon ideges voltam. –kérdezte a lány.

     –Nem dehogy. –feleltem meglepődötten. –Nem ülsz ide? Gondolom egyedül vagy!

     –Hát igen egyedül. De megyek is, mert nem akarlak zavarni.

     –Te tudod.

A lány felvette a tálcáját és elment egy másik asztalhoz.

     –Mit akart már megint? –kérdezte fujtatva Nicol.

     –Jött bocsánatot kérni a szombati miatt.

     –Ez is nagyon ritka. –csodálkozott el rajta Nicol is.

  Egy marék krumplit tömtem a számba, hogy még véletlenül se mondjak olyat, amit megbánnék. De Nicol sem folytatta tovább, ő is enni kezdett. Jessy még mindig viharos szemmel nézett a lányra.

     –Megkérdezhetem, hogy mi bajotok van? –néztem rájuk segítőkészen.

     –Én nem mondok semmit, mert szerintem hülyeség az egész! –felelte morcosan a lány. 

     –Én nem éppen így gondolom! –vágott vissza Jessy. –Most szombaton lesz egy buli, ahova csak azokat hívták meg akik egy kicsit is számítanak. Az a gond, hogy egyedül nem lehet menni.

     –Ő meghívott engem, de én nemet mondtam neki! –vágott a szavába a lány. –Én azt vártam, hogy te hívj meg Victor! –mondta a lány és hatalmas csillogó szemekkel Victorra nézett.

     –De én erről nem tudtam semmit! –csattantam fel értetlenül. Mind a ketten teljes csodálkozással néztek rám.

     –Erről mindenki tud! –folytatta tovább Jessy.

    –Szerintem én szombaton rá sem érek! –próbáltam mentegetőzni. Nicol az egész arcát és a homlokát is összeráncolta.

    –Akkor eljössz velem? –kérdezte Jessy kicsit már higgadtabban.

    –Igen el. –felelte lesütött szemmel a lány.

Jobbnak láttam lelépni, hagy beszéljenek maguknak. Gyorsan visszavittem a tálcámat és elindultam kifelé. Közben észrevettem, hogy Caroline is jön utánam. 

    –Hallottam mit beszéltetek! Nem akartam hallgatózni. –mondta csillogó mosollyal a lány.

    –És mit hallottál?

    –Azt, hogy milyen gyorsan leráztad magadról Nicolt! –a mosoly most még szélesebbre nőtt az arcán.  –Nincs is szombaton semmi dolgod, tudtommal!

    –Honnan tudod, hogy nincs? Talán tudod az egész heti elfoglaltságom? –kérdeztem egy kicsit megrémülve.

    –Nem nehéz megérezni az emberekben, hogy hazudnak. És amúgy sem néztél folyamatosan Nicol szemébe, ez mindent elárul. Béna, aki ezt nem veszi észre.

    –Most akkor jóban vagyunk?

    –Nem hiszem. –felelte kuncogva a lány.

    –Mikor kezdődik a buli?

    –7 órakor.

    –Akkor megyek érted fél hétre. –próbálkoztam. A lány újra hatalmasat nevetett.

    –Én nem megyek veled sehova! –és befordult a mosdóba. 

Annyira jól éreztem magam, hogy beszéltem vele. Szinte repülve mentem be az osztályba.

Azt sem tudom mit tanultunk, mert Nicol sértődött arcát fürkésztem. Aztán ez a vidámság elmúlt és újra aludni akartam. Már majdnem lehajtottam a fejemet, mikor egy hatalmas galacsin koppant a fejemen. Pont elém esett. Gyorsan széthajtottam. A lapon rózsaszín illatos tintával írt betűk kanyarogtak. A kis üzenet végén egy msn cím és Caroline aláírása díszelgett.

Szia Victor!

Nagyon jó volt veled beszélgetni. Remélem lesz még máskor is ilyen alkalom. Végül is, azért írok, hogy megadjam az msn címemet.

caroline@hotmail.com

 Puszi Caroline!

Nicol amennyire csak tudott felém hajolt, de rájött, hogy így sem lát semmit.

A következő órán már tényleg aludtam és csak arra ébredetem fel, hogy kicsöngettek. Ahogy mentem kifelé az autóhoz elővettem a lapot, hogy újra elolvassam, mert valójában nem tudtam eligazodni a lányon. Mert egyszer teljesen goromba, utána meg kedves.

Beültem az autóba és már robogtam is hazafelé. Nem tudom, hogy mi lesz még, de ez a nap nagyon jól telt. 

A kanyarokban most lassítottam nem mentem akkora sebességgel. Minden honnan a csend áradt. Az erdőből már eltűntek azok az apró madárhangok, amik még a régmúlt jó időre emlékeztettek. Kiszálltam és felvettem a kulcsot a lábtörlő alól. Kinyitottam és ledobtam az ülőgarnitúrára a táskámat. Otthon is teljes volt a nyugalom, olyan volt, mintha tejesen kihalt volna a ház. A kis üvegasztalon egy pizza rendeléses szórólap feküdt. Felvettem és magammal vittem a hűtőhöz hátha találok benne valamit. De semmi olyat nem találtam, amit szívesen megettem volna. Így végül elhatároztam, hogy rendelek valami finom pizzát. Bújni kezdtem a lapot és körülbelül tíz perc után végre találtam egy olyat, amiben biztos voltam, hogy megeszem. Egy tejfölös alapú, csirkemellben és backonben gazdag feltéteset rendeltem. Azt mondták kb. fél óra múlva meg is érkezik a futár.

Felmentem az emeletre, közben bekapcsoltam a laptopot, amíg betöltött, átöltöztem. Beléptem msn-re. Felvettem ismerősnek Carolinét. De biztos nem ért még haza, mert még nem volt fent. Közben villogni kezdett egy ablak. Egy francia cica nevű ember írt. Először nem is tudtam, hogy ki az. De amikor megpillantottam a képet már egyből tudtam, hogy Sophie az. Egy francia lány, akivel akkor ismerkedtünk meg mikor Provánszban nyaraltunk. Alig győztem neki válaszolni, mert csak ömlöttek belőle a kérdések, amiket már minden bizonnyal nagyon rég fel akart tenni. Nagyon szerettük egymást, de hát így mit akart volna csinálni. Hatalmas távolság van köztünk. Meg igazából nem volt annyira jó így visszagondolva. Aztán Nicol is irkálni kezdett. A faggatás első pontja arról szólt, hogy mit volt a levélben, amit oda dobott nekem Caroline. Mindennel próbálkoztam, de semmit nem akart elhinni. Végül is megmondtam neki, hogy megadta az msn címét. Erre egy csomó vörös fejet küldött. Elképzeltem magam előtt, hogy milyen vörös szegény lánynak a feje. De nem bírtam tovább képzelni, mert csengettek. Megérkezett a pizza. Mindenkinek leírtam gyorsan, hogy egy kicsit elmegyek és repültem is lefelé ajtót nyitni. Mikor kinyitottam az ajtót már akkor megéreztem a finom illatot, ami mennyei felhő módjára rebbent ki a doboz kis oldalain. A pizza futár kb. 24 éves lehetett. Amikor átnyújtotta a dobozt hatalmas mosollyal nézett rám. Gyorsan a kezébe nyomtam a pénzt és a borravalót.  Amint becsuktam az ajtót kinyitottam a dobozt, hogy még jobban érezhessem a finom illatot. Felvittem magam mellé és ott kezdtem falatozni. Nagyon forró volt és többször úgy megégettem a számat, hogy majdnem elordítottam magam. A füstölt sajt ízét lehetett a legjobban érezni. De a paradicsom még finomabbá tette az egészet.

Újra irkálni kezdtem és közben a tálca alsó sarkában egy kis ikon jelent meg, ami azt jelezte, hogy megérkezett Caroline is. Egy fekete rózsa csokor volt a képe helyén. Gyorsan rákattintottam és már írtam is neki. 

     –Szia! Mi ujs?

     –Szia! Nincs semmi. Most értem haza.

     –Merre voltál? –kíváncsiskodtam.

     –Lovagolni.

     –Nah, akkor mikor mennyek érted?

     –Semmikor.

     –Miért?

     –Nem vagyunk mi olyan jóban.  –és ki is jelentkezett.

Már megint ideges volt, de nem tudom, hogy miért. Olyan könnyen változik, mint az időjárás.

Közben hallottam, hogy kinyílt a bejárati ajtó és haza érkeztek a szüleim. Lesiettem megnézni, hogy egyben vannak-e. Nagyon fáradtnak tűntek mind a ketten. De még most is mind a ketten csak fújták a magukét.

     –Jó későn értetek haza! –mondtam már eléggé fáradtan.

     –Hát nagyon elhúzódott a megbeszélés. –felelte kicsit idegesen Everett.

     –Vacsoráztál már? –kérdezte Jasmine.

     –Igen rendeltem pizzát!

     –És jó volt?

     –Aha, nagyon finom volt. Szerintem én még felmegyek, egy kicsit gépezek. Utána meg alszok, mert nagyon fáradt vagyok.

Elköszöntem a szüleimtől, akik még felbontottak egy üveg bort és azt iszogatták.

Közben hallottam, hogy írt valaki, ezért futólépésben érkeztem meg a szobámba. Egy ismeretlen valaki írt. 

     –Szia! Victor! Én Charlotte vagyok. Az egyik osztálytársad.

     –Szia!

     –Gondolom nem tudod én ki vagyok? –írta a lány.

     –Hát egyáltalán nem. –megnéztem a képét, de úgy sem ugrott be az arca.

     –Nagyon szeretnék veled megismerkedni.

     –Felőlem, de lehet hogy jobb, nem megismerni engem. –próbáltam lebeszélni őt. Ez a kis beszélgetés lassan olyan lett, mintha éppen egy rendőrségi kihallgatáson lettem volna. Egymás után bombázott a lány a kérdéseivel. Kb. a huszadik kérdés után azt mondtam, hogy már nagyon álmos vagyok és szeretnék végre aludni. Szerencsére el is hitte. Elköszöntem tőle és sietve ki is léptem. Közben már Nicol is kilépett, de ezt észre sem vettem.

Kikapcsoltam a gépet és elmentem zuhanyozni.

Kint olyan hideg volt, ezért nagyon jó volt beállni a forró víz alá, amitől szinte minden egyes pórusom kitágult. Az egész fürdő gőzben úszott. Majdnem el is tévedtem, míg odaértem a szobámhoz. Megigazítottam a párnámat és bevetettem magamat az ágyba. A minden napos naplóírást most teljesen elhanyagoltam, mert semmi kedvem nem volt írni bele. Letettem az ágyam mellé. Úgy döntöttem, hogy majd holnap az egyik szünetben írok bele.

Amúgy soha nem volt ilyen hogy én ennyire fáradt voltam. Mert általában estéken keresztül csak bámultam a csillagokat, és nem tudtam elaludni. De itt meg amint becsuktam a szemem már nem is tudtam merre vagyok, mert annyira aludtam.

6.  Egy váratlan meghívás.

Tasha Bennot

Az este nagyon gyorsan elment, mintha nem is aludtam volna csak tíz percet. Az ébresztőre ébredetem fel. Gyorsan lenyomtam és öregesen kivánszorogtam a mosdóba. Tegnap este hajat is mostam, így azt is meg kellett csinálni. Igaz ezt nem volt olyan nagy harci hadművelet. De most egyáltalán egy csepp kedvem nem volt, ahhoz, hogy megcsináljam. Megmostam az arcomat, megmostam a fogam és megdörzsöltem a szememet, mert azok is össze akartak ragadni. Visszamentem a szobámba és felöltöztem.

Lentről nagyon finom illatok jöttek fölfelé. A konyhában most is, mint mindig Jasmine tüsténkedett. Palacsintát sütött.  A konyha pulton egy halom palacsinta volt már. Mellette egy csomó különböző ízű és színű lekvár hevert.

Valójában soha nem értettem, hogy miért töri magát ennyire, mikor általában nem is szoktunk reggelizni.  

     –Szia! Jó reggelt! –köszöntem teljes kedvtelenséggel.

     –Szia! Kérsz enni?

     –Szerintem egy kicsit igen. Everett merre van?

     –Még alszik. Tegnap nagyon elfáradt.

    –És valamire haladtatok? Vagy valójában miért volt ez a megbeszélés?

    –Hát új részvényeket akarna venni Everett, de valójában most főleg a környezet védelmi kongresszus lett volna.

    –Értem.

Elvettem egy palacsintát és gyümölcs lekvárt kanyarítottam rá. És szinte két harapásból meg is ettem. Aztán még vagy hármat megettem. Hát már nagyon régen nem reggeliztem ilyen sokat. Teljesen tele is ettem magam.

Rápillantottam az órámra és láttam, hogy már éppen itt lenne az ideje, hogy elinduljak.

Kint elég jó idő volt. Nem lehetett egyetlen felhőt sem találni az égen. De a Nap így sem akart nagyon sütni. Ahogy haladtam lefelé az úton többször is nyulakat pillantottam meg az út szélén. Talán még soha nem láttam ilyen közelről nyulakat. Annyira nyugodtak voltak, hogy el sem mentek. De amint a város első házát elértem már nem lehetett semmi állatot látni. A város most teljesen más volt, mint eddig. Teljesen meg volt élénkülve. Általában csak az utcai munkások söpörték a szemetet, mikor én éppen az iskolába mentem. Most sorban nyíltak ki a kis boltok és iskolás csöppségek szaladtak a közeli általános iskolába. A mi iskolánk parkolójában is szinte alig lehetett találni helyet. Végül aztán egy ezüst és egy tűzvörös autó közé sikerült beparkolni.

Elindultam az iskola felé és akkor vettem észre, hogy éppen nem volt nálam a táskám. Visszamentem érte és a hátamra vettem. Már elég késő volt, mert csak én mentem befelé. A tegnapi csendhez képest most hatalmas hangorkán támadott meg. Mindenki teljes hangerővel beszélt. Szinte már ordítottak, hogy hallják a másik mondandóját.

 Jessyt és Nicolt nem láttam sehol. Egy szóval sem említették, hogy nem fognak jönni. De különös módon a Colton ikrek már itt voltak. Mind a kettő nagyon morcos hangulatban volt. Cornélius idegesen rángatta az orrcimpáit.

Az első óra most testnevelés volt. Ami sajnos elég gyorsan véget ért, mert az egyik lányt orrba találták röplabdával és ha még ez nem volt elég, egy másik fiúnak meg eltört a keze. A röplabdás esetet igazán nem láttam, de olyan volt, mintha Caroline lecsapását próbálta volna visszaütni a szerencsétlen lány és pont orrba találta saját magát. A kéztörés pont a mi a kapusunkkal történt. Cornélius rávezette a kapura a labdát és olyan hatalmasat rúgott, hogy majdnem hátra csavarodott a fiú keze. Még percekkel később is hallottam, hogy mekkorát reccsent a keze. Mindenki teljesen meg volt döbbenve. Először azt hittem oda sem megy hozzá Cornélius, de aztán végül is szinte ő volt az első.

Szóval így maradt egy lyukas óránk. Az öltözőben  senki sem mert szólni. Olyan volt mintha féltek volna Cornéliustól. Pedig többen is méregető pillantást vettetek a fiúra. Én is ledobtam magamról az izzadt ruhát és felvettem az utca öltözékemet.

Mindenki kivonult az udvarra. Végre már a Nap is kisütött. Carolinén egy hatalmas szalmakalap volt, meglepődve láttam, hogy Cornéliuson is. Az egész fejüket eltakarta.  Nicol és Jessy utána sem érkezett meg.

Olyan jól éreztem magam. Végre csak én voltam egyedül és nem kellett Nicol örökös marhaságait hallgatni.

Néhány lány annyira megörült a Napnak, hogy a pólójukat felhajtották. Ezt nem sokáig élvezhették, mert olyan gyorsan elment az egy óra, hogy azt vettük észre be is csengettek. Legszívesebben mindenki kint maradt volna.

Francia óra következett. Megint fent voltunk az emeleten. A tanár nő most még csinosabb volt, mint az előző alkalommal. Egy mélyen kivágott felső volt rajta és miniszoknya. Azt sem tudtam, hogy mit csináltunk az órán, mert egész végig csak a tanár nőt néztem.

Caroline megpróbálta többször is magára vonni a figyelmet. De szerintem most senki nem figyelt rá vagyis én biztos nem.

*

 Az osztályban egyre többet beszéltek a buliról. A legtöbb fiút lány hívta meg. Elég fura volt, mert nálunk vagy meghívták a lányokat a fiúk vagy nem mentek buliba. Végre megtudtam azt is, hogy hol lesz a buli. Mindenki úgy beszélt a helyről, mintha nem e világi helyszín lett volna. A hely neve „Diákkert”.

A hét többi részében én már nem is próbálkoztam azzal, hogy meghívjam Carolinét. Pedig nagyon sok alkalom volt rá. Nicol szinte minden egyes percben arról beszélt, hogy neki milyen lesz a ruhája, meg hogy majd milyen jól mutatnak majd egymás mellett Jessyvel. Valójában ezeket mind azért mondta, hogy engem idegesítsen. De engem egyáltalán nem izgatott a dolog. Már teljesen belenyugodtam, hogy nem megyek sehova szombaton, de aztán mégis megragyogott egy hatalmas csillag. Csodák csodájára ki jött oda hozzám? Hát Caroline. Szeretett volna meghívni. Először nem is tudtam, hogy mit mondjak. 

     –Eljönnél akkor velem a bálba?

    –Ö…Igen szívesen. –vágtam rá végül is. De egyáltalán nem lettem tőle boldogabb. –Fél hétre megyek érted!

    –Jól van, addigra csak elkészülök. –felelte hatalmas örömmel a lány. Amikor mosolyogva elviharzott tőlem Nicol jelent meg mellettem lángvörös arccal.

    –Mit akart már megint? –kérdezte fontoskodóan.

    –Elhívott a bálra. –mondtam nevetve. Most már tényleg láttam, hogy milyen amikor emésztik a lány szőke haját a lángok. Leült mellém és csak nézett maga elé és aztán újra megszólalt.

    –Gratulálok! –mondta nagyon elkeseredetten.

Éreztem, hogy azóta nem vagyunk olyan jóban, amióta nem hívtam őt meg a bulira. De egy, én nem is tudtam róla.  Meg ha annyira akart, akkor miért nem hívott meg ő. Na mindegy szerintem ez teljesen így volt jó.

Ezek után az órák csendben zajlottak. Már mindenkinek volt párja, így talán lenyugodtak. Nem azzal ment el az idő, hogy egymást dobálták és azt kérdezgették egymástól, hogy éppen kinek van már párja. Annyi vicces helyzet volt, hogy szinte órákat nevettünk. Mikor éppen egy papír nem a pontos címzetthez került és pont egy tanár asztalán landolt.

A töri órák vagy elmaradtak vagy éppen valaki megtartotta, mert a tanár úr hirtelen megbetegedett, így a pénteki nap is nagyon rövidre sikeredett.

Otthon sem történt semmi változás, csak annyi, hogy Jasmine sokkal később ért haza, mert általában ő volt az éjszakai ügyeletes. Everettel nem nagyon lehetett valamit is megbeszélni, mert mindenből viccet csinált.

Egyre több tanulni valóm volt, de semmi kedvem sem volt rászánni magam a fejkoptatásra.  Az ebédeket általában megrendeltük, mert nem volt ugye senki, aki normálisat főzzön. De még így is csak vacsora lett belőle. 

Mikor haza mentem otthon nem volt senki sajnos most sem. Pedig szinte minden nap azon reménykedtem hátha még is valaki vár otthon. De sajnos nem. Kivettem a lábtörlő alól a kulcsot, kinyitottam az ajtót. Ledobtam a táskámat az ülőgarnitúrára.

Felmentem a szobámba és hanyatt estem a hatalmas rumlitól. Egy hatalmas dózer kellett volna hozzá, hogy össze túrjam ezt a sok mindent. A reggel szétdobált ruhák még most is ott hevertek az ágyamon. Soha nem szerettem rendet rakni, de azért muszáj volt. Összehajtogattam a ruhákat és bedugdostam a szekrénybe. Majd kivittem a szennyest a mosószobába. Végre valami értelmes kinézete lett a szobámnak. Lehuppantam a tévé elé, mint aki jól végezte dolgát, de hát nem volt semmi benne, így egy üveg üdítővel kiültem a teraszra. Olyan jó volt a távolba nézni. Az erdő csendes volt. A háztól nem messze fekete mókusok szedegették a lehullott leveleket. Ezt a csodálatos csendet egy közeledő autó zaja törte meg. Egy ezüst szürke lenyitott tetejű Mustang volt. A volánnál egy fekete és vöröses hajú lány ült. Ő volt Tasha Bennot. Hihetetlen csinos volt. Az eddigi lenőtt gönceit most színes és divatosakra váltotta. Az arca kedvesen ragyogott, de még is olyan fura volt. Soha nem láttam őt ilyen boldognak.

Amint megpillantott az erkélyen integetni kezdett.

    –Szia Victor! Nagyon megváltoztál! –kiáltott fel Tasha a teraszra.

    –Szia! Te is nagyon megváltoztál. Mindjárt lemegyek. –válaszoltam.

Leállította az autót és szökkenve kipattant belőle. Letettem a kezemből az innivalómat és lesiettem ajtót nyitni. Mikor kinyitottam az ajtót a lány egyből a nyakamba ugrott.

    –De rég láttalak már! –sikongatta a lány a fülembe. –Úgy hiányoztál!

    –Nekem is nagyon hiányoztál. Mikor jöttél?

    –Most ebben a pillanatban.

    –Amúgy nem tudom miért nem megyünk be, mit állunk itt kint. –bementünk és elhelyezkedtünk a nappaliban.  –Kérsz valamit inni?

    –Hát nem nagyon. Ettem és ittam útközben. –a lány arcán egy kisebb vörös folt volt, amit először nem is vett észre, de aztán dörzsölni kezdte.

    –Kimehetnék a mosdóba?

    –Persze, felmész a lépcsőn és jobbra az utolsó ajtó.

    –Eper lekvárt ettem és megfogta az arcomat. –egy kis dobozt kivett a táskájából és felment a mosdóba.

Nem tudom mennyi ideig lehetett, de azért én már egy kicsit kezdtem azt hinni valami baja van. Mikor hallottam, hogy lefelé jön a lépcsőn megkönnyebbültem, hogy nincs baja. Leült mellém a kanapéra, kicsit közelebb húzódzkodott és megláttam, hogy az eddig mindig hűséges barna szem most tüzesen ragyog. 

     –Victor, kérdezhetnék valamit? –kérdezte félénken a lány.

     –Persze, miért ne kérdezhetnél.

     –Itt aludhatnék ma este?

     –Ezt egyenesen jó ötletnek tartom. Biztos nagyon fáradt vagy.

     –Hát eléggé. Meg senki sem tudja, hogy itt vagyok csak te. Amúgy jó ez a hely? Van sok buli erre felé?

     –Hát van biztos, de én nem megyek sehova, mert általában itthon vagyok. 

     –És van valaki, aki tetszik most?

     –Van, de szerintem nem lesz belőle semmi.

     –Miért? –kérdezte nevetve a lány.

     –Majd kiderül holnap, mert együtt megyünk bulizni.

     –Majd lehet benézek arra a bulira.

     –Gyere megmutatom neked melyik lesz a szobád.

     – Akkor behozzuk a cuccomat?

     –Igen, menjünk. Akkor majd utána meglátod a szobád, ha felvisszük a csomagjaidat.

A kocsi csomagtere szinte teljesen tele volt. Mind a ketten belecsimpaszkodtunk egy-egy csomagba. Hihetetlen nehezek volt. Nem is tudom, hogy rakta be az autóba. Miután felpakoltunk, felmentünk az én szobám mellett levő vendég helységbe, ami szinte teljesen üres volt.

     –Na ez jó lesz? –kérdeztem.

     –Ó, hogy ne lenne jó.

A lány kihúzta a bőröndjeit és elkezdett pakolni a szekrénybe. A ruhák egyáltalán nem olyanok voltak, mint amiket eddig hordott. Talán soha nem is vett fel régen ilyen színes és kihívó ruhákat. Véleményem szerint a beszédstílusa is más lett. Miután kész lett a kipakolással újra beszélgetni kezdtünk. Én nem akartam rákérdezni, de szerencsére elmondta, hogy valójában mi is történt azon a bizonyos napon.

Azt mondta, hogy a farkasok nem bántották csak kisebb harapást vagy harapásokat ejtettek rajta. Azt sem tudta valójában, hogy egy vagy több farkas volt. De azt biztosan állította, hogy két lábon álltak, teljesen emberiek voltak.

A szívem kalapálni kezdett, teljes erővel püfölni kezdte a bordáimat. A lány úgy nézett rám e szavak után, mintha természetes dolog lenne az, hogy a farkasok emberekre hasonlítanak.

Aztán tovább mesélt. Nagyon rossz állapotban találták meg. Először azt hitték már nem is lélegzik. Végül a történtet azzal fejezte be, hogy azóta 180 fokos fordulattal változott meg az élete. Nekem nem tetszett, hogy ilyen rejtélyes. Igaz annyiból meg jobb lett, mert most ő beszélt, nem engem faggatott.

Nagyon elbeszéltük az időt, észre sem vettük, hogy már teljesen besötétedett. A csillagok fényesen ragyogtak fent az égen és a Hold is egyre fényesebben ragyogott.

Közben haza érkezett Jasmine és Everett is. Először teljesen megdöbbentek, mert nekik ugye semmit sem mondtam, hogy vendégünk lesz. Bár ezt én sem tudtam előre.

Jasmine először nem is tudta, hogy mit mondjon. Végül is aztán mind a kettőjük arcára kedves mosoly ült ki. Igaz vacsora nem volt, de ettől nem állt meg a világ, mert gyorsan rendeltünk pizzát.

Addig amíg nem érkezett meg, legalább beszélgettünk. Alig győztük már kivárni, hogy megérkezzen a pizzánk. Szerintem nem csak én voltam úgy hogy már rendesen fájt a hasam az éhségtől. Éreztem, hogy a gyomorsav már nyaldossa a gyomromat. Nem is tudom mennyit rendeltük, de azt tudom, hogy nagyon sok fajtát.

Mikor megérkezett a futár, Everett kezébe nyomta a pizzát, Jasmine pedig kifizette. A doboz lyukain finom illatok tekeregtek elő, ettől még éhesebb lettem. Nagyon forróak voltak, ezért Everett letette őket az étkező asztalra. Jasmine és Tasha evő eszközöket kerestek. Soha nem szerettem a pizzát késsel és villával enni, de most muszáj volt, mert nem tudtam megfogni a kezemmel. Olyan jó volt mikor mindenki együtt leült és evett. Most teljes egésznek tűnt a család. Mintha tényleg csak egy másik testvér kellett volna hozzá. Igaz volt egy öcsém, de ő még kiskorában meghalt valami betegségben. Ezt soha nem tudta kiheverni Jasmine és ezért nem is lett neki több gyermeke.

Jasmine megpróbált egy kicsit tudakolózni Tasha családjáról, de a lány mindig ügyesen kivágta magát belőle.  Nagyon úgy tűnt valamit titkol előlünk.

Egész este csak őt figyeltem. Nem tudtam levenni róla a szememet. Olyan volt mintha szerelmes lettem volna belé. Az illatát is egyre erősebben éreztem, ami a méz ízével volt egyenlő.

Annyit beszéltünk és ettünk, hogy közben már éjfél is elmúlt, szóval már nagyon itt volt az ideje annak, hogy nyugovóra térjünk. Elmentem a mosdóba és felvettem az alvós ruhámat. Átmentem Tasha szobájába, mert szerettem volna neki jó éjt köszönni. De az ágya üres volt. Az ablak tárva nyitva, csak a függöny lengedezett. Kinéztem az ablakon hátha látom őt valahol, de nem volt kint az erkélyen sem.

Nem tudtam mit csináljak, így visszamentem a szobámba és lefeküdtem az ágyamba. De hiába feküdtem le, mert nem tudtam elaludni. Azon gondolkodtam, hogy hova mehetett ilyen későn ez a lány. És közben egy olyan érzés férkőzött be az agyamba, amit már nagyon régen nem éreztem. Igaz, vele még soha nem volt ilyen. Olyan volt mintha megkívántam volna őt.

Közben az égen a Hold teljesen eltűnt. Végre egy kicsit éreztem, hogy álmos vagyok és el is aludtam. Egyből elmerültem egy álomban.

Egy sötét ösvényen haladtam. Az égen hatalmas aranypénz módjára csillogott a Hold. Az erdőbe egyáltalán nem ért el a fénye. Nem messze tőlem egy riadt állat szaladt el, nem tudom tőlem vagy valami mástól ijedt-e meg. Az ösvény elvezetett a tóig. A tóparton egy fehér testre világított rá a fény. A test felett egy két lábon álló hatalmas farkas állt. A fogairól vér csurgott lefelé. Olyan magabiztosan állt a lábain, hogy nem is hittem a szememnek. Egyáltalán nem féltem, biztonságban éreztem magam. Először azt hittem nem vesz észre, de egy apró kavicsot véletlenül megrúgtam és ezzel zajt kelltettem. Nem tudtam mit tegyek. Hirtelen felkapta a fejét és beleszagolt a levegőbe. Egyenesen rám nézett, rohanni kezdett felém és én abban a pillanatban fel is ébredtem.

Rápillantottam az órára, 8 óra volt. Nem volt semmi kedvem tovább lustálkodni, de először csak felültem az ágyban és csak aztán másztam ki. A mosdó helyett most egyből Tasha szobájába osontam be. Nagyon halkan nyitottam ki az ajtó, de még így is egy kicsit nyikorgott. A lány édesen szunyókált az ágyában. Úgy tűnt, mintha nem is ment volna el este.

Lent még nem volt senki, a konyha is üres volt, pedig általában ilyenkor már a hétköznapokban Jasmine őrült módjára készítette a reggelit. Kint úgy tűnt nincs olyan rossz idő, ezért elhatároztam, hogy kimegyek egy kicsit felfrissíteni magam. De nem volt jó döntés, mert a hideg egyből megtámadta a lábujjamat és kezeimet. Kb. egy fél percet álltam kint és már be is rohantam.

Közben már Jasmine is lejött. A haja még össze- vissza állt és hálóköntösben volt.

     –Hogy-hogy ilyen korán már felvagy?

     –Nem bírtam aludni. Meg nagyon rosszat álmodtam… Everett hol van? Alszik még?

     –Nem, már korán reggel felhívták, hogy van egy hatalmas gond. 

     –Hol? Azt nem mondták?

     –De azt mondták neki, hogy a Silver-tónál.

     –Ha hiszed, hanem én a tóval álmodtam!

     –És mi volt az álmodban?

     –Egy farkast láttam. Két lábon állt.

     –Hát igen. Ez nem minden napi álom lehetett.

     –Nem is kételkedsz benne, amit mondtam?

     –Nem, mert már annyi minden történt.

 Jasmine arcára egyáltalán nem ült ki csodálkozás. Teljesen olyan volt ő is, mint tegnap Tasha.  Az arcán egyáltalán nem volt csodálkozás. De aztán nagyon szigorúvá vált az arca.

     –Majd ha haza jön Everett elmondja, hogy mi történt valójában. Kár találgatni. Amúgy biztos a Hold miatt álmodtad.  És mi lesz a mai bulival?

     –Hát fél hétre megyek Carolineért.

     –Ennek örülök, végre kimozdulsz itthonról. Tasha merre lesz?

     –Azt mondta majd ő is belóg a bulira.

     –Ez még jobb hír, mert akkor csak ketten leszünk Everettel és romantikázhatunk.

Közben Tasha is megérkezett. Nagyon fáradtnak tűnt. Hatalmasakat ásított és nyújtózott.

     –Jó reggelt! –köszönt a lány.

    –Jó reggelt! Merre jártál kicsi húgom az éjszaka? –mind a két lány szeme teljesen kitágult. Tasha arca még jobban kifehéredett. Először azt hittem rosszul lesz, de aztán ügyesen kivágta magát. Amúgy teljesen úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy szárnya nőtt. 

     –Mikor felmentem teljesen elmúlt az álom a szememből és inkább még kimentem sétálni. –mondta sietve. 

     –Értem. –válaszoltam, de én még ezzel nem elégedtem meg, mert éreztem, hogy valamiért nem mond igazat. –Mit eszünk? –váltottam témát.

      –Ott van minden a hűtőben. Most együnk felvágottat meg pirítóst.

 Reggeli után mind a hárman háromfelé mentünk.

7. Vér és telihold

Felsiettem a szobámba. Biztos voltam benne, hogy Caroline nagyon csinos lesz, ezért nekem is valami hasonló öltözetet kellett keresnem. Nem nagyon volt alkalmi ruhám, mert soha nem szerettem se a bálokat és az estélyeket sem. 

Végül aztán nem tudom hányadik ing volt, ami teljesen megfelelt. Egy fekete fehér csíkos lett a nyerő. Aztán kerestem hozzá egy fekete nadrágot is. Letettem a székre, abban reménykedve, hogy így nem fog összegyűrődni. Az ajtón kopogott valaki. Tasha volt az.

     –Bejöhetek?

     –Igen persze.

     –Már ilyen korán készülődsz?

     –Muszáj, nekem is nagyon toppon kell lennem a lány mellett, akit viszek. Amúgy is nagyon elszalad az idő.

Megigazítottam az ágyamat, mert amennyire csak lehetett össze volt gubancolódva az egész. A napló a takaróm között volt, ahogy megrántottam a takarót az szétnyílva leesett a földre. Mind a ketten egyszerre ugrottunk, így még a fejünket is összeütöttük.  Aztán még a kezünk is valahogy összekulcsolódott. A lány keze ugyan olyan forró volt, mint az enyém. De a lányt valójában ez nem nagyon izgatta, hanem az, hogy a napló egy 1820-as oldalon nyílt ki.

Gyorsan összecsaptam, hogy még véletlenül se tudjon beleolvasni. Nem tudom, hogy végül sikerült-e neki. Mert elég furcsán nézett rám. Eltettem gyorsan a szekrénybe.

     –Szerintem én most elmegyek virágért! Nem jössz velem?

     –De elmehetek.

     –Akkor indulhatunk is.

Lent Jasmine nagyon szorgosan főzött.

     –Hova mentek? –kérdezte egy kicsit kíváncsian a nő.

     –Megyünk virágot venni Carolinénak.

     –Ki ez a lány, hogy még virágot is veszel neki? –kérdezte Jasmine.

     –Caroline Colton.

     –Akkor ő Charles Colton lánya. Jobb ha vigyázol velük, olyan furcsák.

      –Én még nem vettem észre. Olyan, mint egy hétköznapi tini. Az biztos, hogy nagyon csinos. Na menjünk Tasha.

Elvettem a kulcsot a szekrényről és már mentünk is kifelé. Olyan jó volt beülni az autóba. Tasha egyből bekötötte a biztonsági övet.

      –Csak nem félsz?

      –Nem, csak fő a biztonság.

      –Akkor indulhatunk is?

      –Igen.

Beindítottam az autót, kövér gázt adtam neki. A kanyarokat olyan sebességgel vettem be, hogy az autó hátsója csak csúszkált ide- oda. A lány egyáltalán nem rémült meg, pedig azt hittem, hogy azért egy kicsit meg fog. De végig mosolygott.

Egyből a város szélén megálltunk. Nem sok kedvem volt vásárolgatni. Szóval egyből az első virágboltba bementünk. A kirakatban nagyon sok virág volt, nekem pont az-az egy kellett, ami kitűnt a többi közül. Egy hatalmas, nagy, fekete rózsa csokor. Tasha némán követett. Mikor beléptünk az ajtón a fejünk felett egy szél hárfa csendült meg. Nem volt túl nagy bolt, de azért bőven lehetett válogatni a virágok közül. Az orrom egyből megtelt virágporral, amit nem nagyon tűrt sokáig és akkorát tüsszentettem, hogy az eladó nő egyből előjött a hátsó teremből. Alacsony, egy kicsit dagadt szőke asszony volt.

     –Miben segíthetek fiatalok? –kérdezte nyájasan az asszony.

     –Virágcsokor kellene. Bálba megyünk. –feleltem.

     –Értem és mégis milyen virágokból kellene? Van valami elképzelés?

     –Hát nagyon nincs. De amint láttam van fekete rózsája. Az egyik kedvenc virága, szóval, ha lehet abból szeretnék

     –Érdekes választás. Biztos különleges lány lehet.

     –Az biztos. –feleltem hatalmas vigyorral.

Az asszony a kirakathoz sietett és kivett egy pár szál rózsát. A virágok olyanok voltak, mintha apró szikrákat szórtak volna magukból. Nagyon gyönyörűek voltak. Aztán az asszony eltűnt a pult mögött és színes papírokat és szalagokat vett elő. Se perc alatt olyan csokrot dobott össze, hogy csak néztük mind a ketten.

     –Így jó lesz? Tetszik? Vagy valami egyéb kívánság? –kérdezte továbbra is csengő hangon az asszony.

     –Nem köszönöm teljesen jó lesz. Mennyi lesz ez így?

     –10 dollár összesen.

A kezébe nyomtam a pénzt és megfogtam a csokrot.

     –Köszönöm, viszlát!

     –Viszlát gyertek máskor is! –kiáltott utánunk az asszony.

Mikor kimentünk az ajtón még akkor is a csokrot néztem, ha Tasha nem húz odébb, akkor egyenesen Jessynek mentem volna. Vagy éppen Jessy lökött volna fel, mert elég gyorsan közlekedett ő is.

     –Helló Jessy! Te is jöttél virágért?

     –Sziasztok! Amint látod igen. Muszáj valamit venni Nicolnak, mert leharapja a fejemet. Na én most megyek!

     –Oké, majd akkor este találkozunk. 

Látszott rajta, hogy nagyon zavarban volt, mert először még az ajtó kilincs mellé nyúlt.

Amíg a városban voltunk észre sem vettem, hogy milyen hideg volt. De mikor otthon kiszálltunk az autóból, már egyből átfutott rajtam a hideg.

Jasmine még mindig a konyhában szorgoskodott és mellette ott ült már Everett is. Valamit nagyon beszélhettek, de mikor beléptünk egyből elhallgattak mind a ketten. 

      –Na, mi újság van?  Mi történt? –kérdeztem Everettet.

      –Egy ember meghalt.

      –Kiderült, hogy ki vagy mi volt a tettes?

      –Sajnos igen. Egy farkas. –felelte teljes lehangoltsággal Everett. 

      –És ki halt meg?

      –Az egyik munkavezetőm. Azt mondják a saját lábán ment el odáig, mert sehol nem találtak olyan jelet, ami arra utalt, hogy éppen vonszolták volna. 

     –Akkor így most már mindenki veszélyben van?

     –Remélem nem, de jobb lesz, ha mindenki jobban odafigyel.

Nem folytatta tovább Everett. Csoda volt, hogy ennyit is meg ilyen nyíltan tudott beszélni. Nagyon szomorú volt az arca, talán még soha nem is láttam őt ilyennek. Annyira sietett reggel, hogy felvette az előző napi ruháját.

Közben Tasha és Jasmine megterített. Jasmine egy egészben sült kacsát készített, narancsos mártással. Nagyon ízlett, csak ettem és ettem végül el is fogyott az egész szinte.

Ebéd után felmentem a szobámba és úgy döntöttem egy kicsit lepihenek. Lefeküdtem az ágyamba, beállítottam az ébresztőórát hatra, mert még zuhanyozni is akartam. Becsuktam a szemem és szinte abban a pillanatban el is aludtam.

Újra álmodtam. Este volt és újra azon az ösvényen haladtam. Az ég tele volt csillagokkal, de fényük mégsem ért semmit. Az egész erdőben a vér szaga terjedt. Az orromat pár pillanat alatt megtöltötte. Az egyik fa gyökerében megbotlottam és el is estem. Éreztem, hogy valami puhára esek. Tapogatni kezdtem. A kezeim egy fejet érintettek meg. Ebből tudtam egy emberi test volt.

Nem volt még halott, mert halottam, hogy hörög. Ahogy tovább vizsgálgattam szinte minden honnan ömlött belőle a vér. A kezemet is teljesen összekente. A hátam mögül egy morgás hangzott fel és már csak azt vettem észre, hogy ébren vagyok.  A földön feküdtem. A takaróm rajtam volt.

Megnéztem az órát, pár perc volt hat előtt, szóval már így is úgyis fel kellett volna kelnem.

Kivettem a szekrényből egy tiszta alsónadrágot és kimentem a mosdóba. Lezuhanyoztam, megcsináltam a hajamat és mentem átöltözni. Negyed hét volt mikor elindultam lefelé a lépcsőn.

Jasmine és Tasha mosolyogva pislogtak rám. 

     –Jól nézel ki! –felelték egyszerre kórusban.

     –Nem kellett volna, eddig is tudtam. –mondtam széles vigyorral.

     –Ott van a virág a konyha pulton. Nagyon szép lett a csokor.

     –Akkor én megyek is, majd jövök valamikor.

Elvettem a virágot a konyha pultról.  Elköszöntem és becsuktam magam után a bejárati ajtót. Az autó egy kicsit piszkos volt, de megállapítottam, hogy Carolineék felé úgyis tiszta sár lesz, szóval semmi értelmét nem láttam, hogy lemossam. Beültem és elindultam. A szívem a torkomban dobogott, alig vártam, hogy mikor érek már oda a Colton házhoz.

Újra rátértem a köves útra. Erre felé a táj most még kihaltabb volt. Mikor a hatalmas vaskapuhoz értem az már nyitva várt engem. A kapun túl már kicsit lassabban közlekedtem, mert nem akartam semminek neki menni vagy éppen elütni valamit. Leparkoltam a ház előtt. Egyből odarohant hozzám egy öltönyös férfi és kinyitotta a kocsi ajtaját.

     –Biztos ön Victor Thurner úr! –mondta mély hangján a férfi.

Elég öreg volt, de azért mégis olyan hajlékonyan mozgott a férfi.

     –Igen én lennék.

     –Akkor már várják önt! –kinyitotta nekem az ajtót. Ahogy beléptem teljesen elállt a lélegzetem. Belülről minden olyan volt, mint egy francia kastély. A falakon hatalmas aranykeretes tükrök voltak. A padlót vastag vörös szőnyeg borította. És a plafonról, hatalmas kristály csillárok lógtak alá. A bútorok is szinte mind vörös színű volt.

     –Erre uram. –szólalt meg újra a férfi.

Egy aranyozott ajtóhoz mentünk. Kinyitotta és besétáltunk rajta. Bent még díszesebb bútorok voltak. A jobb oldali falnál egy hatalmas kandalló állt. Ebben most is vidám rőzse darabok égtek és talán egy kicsit füst szag is volt. Ezzel szemben foglalt helyet egy kis oroszlán lábas asztalka. Ezt három, csigavonalakkal díszített kanapék vették körbe. A középsőn egy vörös göndör hajú asszony ült. Éppen teázott. A komornyik megköszörülte a torkát. Az asszony felemelte szépen kecsesen a fejét.

     –Hát itt vagy Victor! Caroline nagyon sokat mesélt rólad. –rikkantotta csevegő hangon az asszony.

     –Igen? Hát el sem tudom hinni. –feleltem egy kicsit fog csikorgatva.

     –Mindjárt jön ő is. De addig gyere beszélgessünk egy kicsit. Jaj milyen modortalan vagyok. Beszélgetni invitállak és nem is mutatkoztam be. Clair Colton vagyok.

     –Üdvözlöm asszonyom.

Ahogy ott álltunk a hátunk mögött kinyílt egy hatalmas üvegajtó és egy vadászruhás férfi lépett be. Kezében egy hatalmas füstölgő puska lógott.

     –Clair drága lelőttem!

Először a torkomban összeszorult a gombóc.

     – Szívem nem is köszöntöd a vendégünket? –szólta meg az asszony.

     –Jaj, elnézést fiam. Te vagy biztos Victor. Én Charles Colton vagyok. –mondta a férfi és felém nyújtotta a kezét.  

     –Üdvözlöm uram!

Újra kinyílt az ajtó. Cornélius vágtatott be rajta. Csurom vizes volt és a lábán lévő csizmáról hatalmas sárdarabok estek le.

     –Hello Thurner. –biccentett a fejével.

     –Hello Cornélius.

     –Apa jobb lenne, ha jönnél, nem bírunk ennyi kacsával.

     –Jól van, mindjárt megyek.

Cornélius újra biccentett és kiment azon az ajtón, amin jött.

Most már ideje volt leülnöm az asszony mellé. Mert szemeit csillogtatva a kanapét ütögette, hogy foglaljak végre helyett mellette. 

     –És mi a terv, mit fogtok csinálni? –kérdezte az asszony még csillogóbb szemekkel.

      –Hát elmegyünk bulizni, ha nem érezzük jól magunkat akkor vagy haza hozom Carolinét vagy majd elmegyünk valahova.

Közben a kandalló melletti ajtó kinyílt és megjelent Caroline. Megdörzsöltem gyorsan a szememet, hogy jól látok-e, mert nem akartam hinni a szememnek. A lány haja most egy magas kontyban volt. A szemei most még smaragd zöldebbek voltak, mint valaha. Egy vékony pántos, fekete, rövid ruha volt rajta. A nyakában egy gyöngy lánc.

Közben teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem a kezemben van a csokor, amit neki hoztam. A lány lassan odasétált hozzám. Én úgy felpattantam, mintha rúgó lett volna az ülepem alatt.

     –Szia! Remélem, nem várakoztattalak meg!

     –Nem, jól elvoltunk.

     –Abban biztos vagyok. Elszórakoztatott a sznob családom. Szerintem induljunk is.

     –Várj! Ezt neked hoztam. –mondtam sietve

Elővettem a hátam mögül a csokrot és odaadtam a lánynak. A Caroline szeme szinte tűzijáték módjára csillogott. 

     –Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc virágom? –kíváncsiskodott a lány.

     –Az maradjon az én titkom. –feleltem mosolyogva.

     –Szerintem menjünk, mert el fogunk késni. –szólalt meg újra a lány.

 Elköszöntünk a szüleitől és úgy távoztunk, mintha menekültünk volna tőlük.

Mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, csak akkor szólalt meg Caroline.

     –Ugye nem voltak túl gonoszak? –faggatózott.

     –Dehogy, tök rendesek voltak. –válaszoltam sietve.

     –Hát nem tudom, eddig a legtöbb fiút az őrületbe kergették.

     –Tényleg nem volt velük semmi baj! –bizonygattam tovább.

Beültünk az autóba. Egy kecses fordulattal a menet irányba tettem a kocsit és már robogtunk is kifelé a háztól.

A ház egyre kisebb lett és csak annyi látszott belőle, amit megvilágított a kültéri világítás.

Az eget végig fekete felhők borították, a Holdat nem lehetett látni sehol szerencsére. 

     –Majd mondod az utat merre kell menni? –néztem segélykérően a lányra.

     –Persze. Először az iskola felé kell menni, onnan meg majd mondom tovább.

     –Rendben. –válaszoltam.

A kocsiban csend lett. Csak a kocsi zúgását lehetett hallani. A lány csendben nézett maga elé. Erősen figyeltem az utat, mert semmit nem lehetett látni, annyira sötét volt.  

     –Itt fordulj jobbra! –szólalt meg újra.

Egy kopott betonútra tértünk rá. Messziről látni lehetett a hatalmas házat, ahova haladtunk.

Az egész ház szikrázó szivárvány fényekben úszott. Az épület előtt lángoló fáklyák álltak sorfalat. Nagyon hangulatos volt az egész.

Már szinte mindenhol autók parkoltak, nem lehetett üres helyet találni. Többször is körbe kellett menni ahhoz, hogy le tudjunk parkolni.

Sajnos a bejárattól jó messze álltunk meg. Nem is lett volna ezzel gond, de a szélvédőn hatalmas eső cseppek jelentek meg.

     –Esik az eső. –csattant fel Caroline. –Közelebb is állhattál volna! –nyafogott tovább.

     –Amint láttad, nem volt hely! –pórabáltam egy kicsit megnyugtatni. –Ott van a zakóm a hátsó ülésen, ha gondolod.

     –Milyen színű? –kérdezte hüledezve.

     –Fekete. Mindjárt meg mutatom.

Egy fekete zakó volt. Hátra nyúltam és megmutattam a lánynak.  

     –Ez jó lesz? –érdeklődtem.

A lány először egy kicsit elhúzta a száját.

     –Igen jó! –mondta a lány.

Kikapta a kezemből, amilyen gyorsan csak tudott bele bújt, mert nagyon fázott. Sietve kiszálltam a kocsiból, hogy kinyissam az ajtót.

Többen még be sem jutottak és kint álltak az egyre hidegebb esőben. Elég sok embert el is küldtek.

Egyedül senkit sem engedtek be.

Szerencsére mire mi odaértünk pont kinyílt az ajtó és egyszerre mindenki bejutott. Egy pecsétet kaptunk a kezünkre, ezzel lehetett ki és bemenni.

 Beléptünk az ajtón. Mint minden rendes bulin itt is dübörgött a hangos zene. Amint beljebb léptünk egy magas szőke lány lépett oda hozzánk.

     –Jó, hogy jöttetek Caroline, mert úgy döntöttünk ti lesztek azok, akik figyelnek arra, hogy mindig elegendő pia legyen a vendégeknek.

     –De…. –próbált megszólalni a lány.

     –A pincében van minden, szóval onnan kell felhozni majd. Na mindegy jó szórakozást! Sziasztok! –és el is viharzott.

Caroline és én teljesen megrökönyödve bámultunk a szőke hajú lány után, aki közben már eltűnt. Még választási lehetőséget sem hagyott nekünk .

A tánctér felé sétáltunk. A padló felett lágy füst kavargott. A magasból színes szalagok és más különböző díszek lógtak lefelé. 

Elég sokan táncoltak, egyre többen lettek. Valószínűleg utánunk még többen érkeztek.

Először mi is csak álltunk és néztük a táncolókat, olyan gáz helyzet volt. De beszélni nem tudtunk, szóval valamit ki kellett találni.

     –Kérsz valamit inni? –kérdeztem a nagy hallgatást megtörve.

 Semmit sem hallott. Közelebb hajoltam és végre így már hallotta.

     –Aha. Hozz egy Martinit. –súgta vissza. 

Nem messze tőlünk volt egy hatalmas hosszú asztal, az tele volt mindenféle itallal. Én csak üdítőt ihattam, mert ugye én voltam a sofőr. Kiöntöttem Carolinenek a Martinit és magamhoz ragadtam egy kis üveg gyömbért és elindultam vissza a lányhoz.

Közben Nicol és Jessy jött oda az asztalhoz. 

      –Helló Victor! –kiabálta Nicol.

      –Sziasztok! Na milyen a buli? –kérdeztem érdeklődve.

      –Húh nagyon jó! –üvöltötte Jessy, aki már teljesen be volt rúgva.

      –Szerintem én megyek, mert teljesen megmelegszik Caroline Martinije.

      –Oké, szia. –köszönt mosolyogva a lány.

A Nicol megpróbálta elfedni, hogy ne látszódjon rajta a szomorúság, de így is érezni lehetett, hogy nem volt őszinte a mosolya. 

Közben odaértem Carolinéhez, de nem volt egyedül, egy végzős gyerek próbálta őt fűzögetni. Nem sokra mehetett a lánynál, mert amire oda értem már nem is volt ott. Nem láttam sok értelmét annak, hogy megkérdezzem mi történt, mert semmit nem hallottam volna belőle.  

      –Tessék itt a Martini. –mondtam  és a kezébe nyomtam a poharat.

A zene egyre jobb lett. Én szépen lassan kortyolgattam a gyömbért. Caroline szinte egy huzamra megitta a poharában lévő nedűt. A háta mögött álló lányok közül oda adta az egyiknek a poharat és közelebb lépett hozzám.

Megfogta a nyakkendőmet és a tánctérre vonszolt. Én nem is tudom nekem hova lett a kezemből az üdítős üveg. Abban biztos voltam, hogy nem volt nálam.

A zene lassú lett. Először nem is tudtam, hogyan kellene táncolni.

Igazi lassú bújós zene volt. Lassan a kezem lecsúszott a derekára. Caroline is nagyon élvezte a helyzetet. A fejünk egyre közelebb ért, éreztem az arcomon a hűsítő leheletét. Már majdnem összeért a szánk, mikor valaki meghúzogatta a vállamat.

Reménykedtem benne, hogy kitört a harmadik világháború, vagy valami nagyon hatalmas baj történt, hogy tönkre kellett tenni ezt a csodálatos pillanatot.

Újra az a magas szőke lány állt mögöttünk.

     –Ideje lenne lemenni a pincébe! Már majdnem minden asztal üres! –mondta kicsit szemrehányóan. 

     –Jól van, már megyünk is. –feleltük sértődötten.

Átvágtunk a tömegen és a tánctér legszélére mentünk. Itt velünk szemben volt egy ajtó. Ezen bementünk, a zenéből semmit sem lehetett hallani. Egy kis halvány fényekben világító folyosóra kerültünk.

Három ajtó volt, nem tudtuk melyik vezet a raktárba. Mindet ki kellett próbálni ahhoz, hogy megtaláljuk a pince ajtót. Az ajtón egy kis tábla állt.

„Ne csukd be magad mögött az ajtót, mert rossz a zár! Hagyd nyitva!”

Az ajtóban benne volt a kulcs, elfordítottam. Az nyekeregve kinyílt. Nagyon rossz régi ajtó volt.

Korom sötét honolt bent. Az ajtó melletti falon próbáltam megkeresni a villanykapcsolót. Az egész falat végigtapogattam mire végre megtaláltam. Sercegve felvillant a lámpa.

A helységben nagyon hideg volt. Csak egyetlen aprócska ablak helyezkedett el az egész raktárszobában.

Szinte mindenfelé tornyokban álltak a sörös ládák, és még amit csak eltud képzelni az ember. Mindenféle alkoholt tartalmazó és nem tartalmazó italt meglehetett találni. Volt ott Bacardi, Campari, Martini, különféle rostosok és szénsavas üdítők.

Az ajtót egy kis fadarabbal támasztottam ki. 

     –Szerintem én viszek egy láda sört! Te is hozz valamit! –megragadtam egy ládát és ki adtam a parancsot a lánynak.

Elindultam az ajtó felé, de mire odaértem az csattanva becsukódott.

Többször is megrángattam, de semmit sem értem el vele, mert egyáltalán nem mozdult semerre.

     –Hát ez tiszta jó! –dühöngött a lány. –Talán nem támasztottad ki?

     –Dehogynem. –torkoltam le. –Nem láttad?

     –Nem. Ugye Victor nem direkt csináltad?

     –Dehogy. Épp mentem az ajtó felé és akkor becsukódott.

      –Valaki! Hall minket valaki? –kiáltozott a lány.

      –Úgy sem hallja senki.

      –Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm veled. Te is csak egy trófeának tekintesz. –ordította a lány.

      –Miért mondasz ilyet? –szóltam vissza most már én is idegesen.

      –Hagyjuk. Nem kellene mégis próbálkozni valamivel? –váltott témát a lány. –Törd át az ajtót!

      –Már megyek is! Hogy óhajtod? Vállal, esetleg rúgjam ki? –sziszegtem oda lánynak.

      –Nagyon vicces, de ha már itt tartunk elég ha megpróbálod kirúgni! –dünnyögte Caroline.

Pár lépés múlva nagy lendületet vettem és neki rohantam az ajtónak. Szerencsétlenségemre az ajtó egyik deszkájából kiállt egy szög és az pont végig hasította a kezemet. Először nem is fájt, de aztán szépen lassan folyni kezdett belőle a vér. 

      –Au! A fenébe! –kiáltottam fel.

      –Mit csináltál már? –kérdezte a lány.

      –Beleállt a kezembe egy szög.

      –Ugye nem vérzik? –kérdezte elhaló hangon a lány.

      –De nagyon is, szóval jobb lenne, ha keresnél valamit, amivel be tudnánk kötni!

A lány arca teljesen lesápadt, sokkal jobban, mint máskor.

     –Gyere ide! Talán itt be tudjuk kötni! –mondta a lány.

Odasétáltam hozzá.

Kicsit összeszorítottam a kezemet. Így még jobban ömleni kezdett a vér a belőle. Caroline arca már majdnem zöldes lett, olyan volt, mintha rosszul akart volna lenni.     

     –Ettől nincs jobb. –a lány letépett egy darabot a függönyből.

Az olyan volt, mintha apró textil szalagokból lett volna. De én már nem is hallottam semmit, mert megpillantottam a sötét égen  a Holdat.

 Caroline szeme is teljesen vörössé vált. Olyan volt, mintha sebemen keresztül forró parazsat öntöttek volna a bőröm alá. A karomon végig vastag fekete szőr nőtt ki. És a fogaim is hatalmasak lettek.  Irtózatos düh öntött el.

A lány egyenesen rám vetette magát, aztán a sebemre, ettől én még dühösebb lettem. Megfogtam a fejénél fogva és neki dobtam a falnak.

Egy vastag téglafalat tört át. Utána rohantam. Beleszagoltam a levegőbe, de nem volt idő rá, hogy szétnézzek, mert a lány már megint rajtam volt. Nem közönséges ember volt, hanem egy valódi vámpír.

 Csak azt éreztem elemelkedett a lábam és egy hatalmas ütéstől egyenesen a közeli erdő felé repültem. De itt még nem ért véget a harc.

Sorban kaptam és adtam az ütéseket. Egymás után dőltek ki a fák. Az egyiknek én repültem neki aztán a lány. Nem tudtam megállni azt, hogy ne támadjam meg őt. Nem bírtunk egymással.  

Ettől a tehetetlenségtől a szemében még haragosabb láng gyulladt fel. Újra a kezemnek ugrott és szívni kezdte a véremet. Nem tudtam tenni ellene semmit, olyan volt, mintha teljesen megbénultam volna.

Hideg szél fújt át rajtunk.

A lány elengedte a kezemet és hátrálni kezdett. Csak néztünk egymásra. Mindkettőnk mellkasa vadul zihált. Majd mindketten egyszerre széjjelebb tártuk a karunk, lejjebb ereszkedtünk ugrásra készen. Felkészültünk a következő csatára. Közben az égen eltűnt a Hold. Elindultam a lány felé és pár lépés után eszméletlenül estem a földre a levelek tengerébe.

8. Két történet

Másnap reggel a hideg szélre ébredtem és a vállamra hulló pelyhekre. Felnéztem és akkor láttam, hogy milyen hatalmas nagy pelyhekben esik a hó.

 Akkor éreztem meg, hogy minden egyes porcikám fáj. Nagyon jó érzés volt, hogy hullottak rám a hideg hópelyhek, igaz egyből el is olvadtak.

Közben Caroline is felébredt. Először nagyon megrémült. Ő is teljesen meztelen volt. De semmit sem lehetett látni, mert mindent eltakart az avar.

     –Mire emlékszel a tegnap estéből? –kérdeztem a lánytól.

     –Hát mindenre. –válaszolta zavartan.

     –Akkor azt is tudod, hogy mi vagyok? –faggatóztam tovább.

     –Igen, egy farkas. –mosolygott a lány.

     –És te vámpír vagy? –kérdeztem vissza.

     –Hát, ja. –bólintott a lány.

     –Mióta? –érdeklődtem.

     –1825. –válaszolt sietve a lány.  –És te mióta?

     –1838.

     –Öregebb vagyok nálad. –mondta ironikusan a lány.

     –Fáj valamid? –tudakolóztam.

     –Szinte mindenem. De nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy teljesen meztelen vagyok.

     –Nyugi én is. –próbáltam őt megvigasztalni.

Nagyon vicces és egyben kínos is volt a helyzet. 

     –Nem tudom, hogy mi történt velem. Eddig mindig megéreztem a vérfarkasokat. De most nem. Azt tudtam, hogy valami nincs rendben nálad. De nem erre gondoltam.

     –Én sem pont erre gondoltam.  –vágtam vissza.

     –Egy vámpír és egy vérfarkas nem szerethetik egymást. –nyafogta a lány.

     –Én nem is érzek semmit. –feleltem sietve.

     –Én sem! De mindjárt megtudjuk. Először rá hajtom a fejem a mellkasodra. –mondta a lány és közelebb húzódott hozzám.

A lány szépen lassan ráfeküdt a mellkasomra. Nem tudtam, mit akar már megint, de reménykedtem abban biztos tudja, hogy mit csinál.

     –Na, valami? –kérdeztem.

     –Semmi. –válaszolta sietve.

     –Akkor most adok az arcodra egy puszit. –mondtam sietve, de ebből sem éreztünk semmit.

     –Adok neked egy csókot a szádra! –folytatta tovább a lány.

Ezt már nem kellett volna, mert egyből minden szikrázott bennem. Nem volt kétséges, szeretjük egymást.

A hó lassan beterített mindent. Annyira boldogok voltunk, nem is akartunk vissza menni. Csak néztük a hatalmas fehér hópelyheket.

     –Elmeséled, hogy lettél farkas? –kérdezte a lány.

     –Igen, de az elég hosszú lesz.

     –Nem baj, ráérünk. –mondta a lány kíváncsian.

     –Te tudod! De utána te is elmondod? –kötöttem meg a kompromisszumot vele.

     –Persze, majd én is.

     –Már tudtam, hogy meg halok, semmi reményt nem láttam a gyógyulásra. Az egész testemet átjárta a reszketés. Teljesen gyenge voltam. Vért köhögtem, ez már a vég jele volt. Napról napra egyre jobban vártam a megváltó a halált. Igaz, tizenhét évesen nem ez volt a legfőbb vágyam, de ha felbírtam állni és belenéztem a tükörbe már semmi sem emlékeztetett a folyton vidám arcra. A kék szemem szinte megszürkült és a méz szőke hajam sem volt már a régi.

De nem az a halál érkezett, amit én vártam. A kaszás egy magas, csillogó, fekete szemű, olyan harminc éves férfiban érkezett meg.

Nem tudtam ki lehetett, de abban reménykedtem, hogy ő segít rajtam. A fájdalom hirtelen eltűnt és a verejtékezés is  megszűnt.

Lepillantottam a kezemre, egy tátongó seb volt rajta. Olyan volt, mintha egy farkas harapott volna meg. Valójában inkább, mintha kiharapott volna egy darabot a karomból. A seben keresztül lángolni kezdett mindenem.

A férfi öltönyben volt, már nagyon régen nem láttam ilyen elegánsan felöltözött férfit. Kinyílt az ajtó és egy szőke, hosszú hajú nő lépett be. Hatalmas szoknyájával végig söpörte a piszkos padlót és magával hozta a fényt, amit már nagyon régen nem láttam csak ablakon keresztül. Az asszonynak az arcát, mintha angyalok faragták volna. Szikrázott a szépségtől

     –Készen vagy már? –kérdezte a nő.

      –Igen, már megtettem, amit tehettem.

Nem tudtam, hogy mire gondolnak. Szinte már el is felejtettem azt, hogy milyen erős volt a tüdőmből áradó fájdalom.

A hatalmas seb lüktetni kezdett és lassan kúszott felfelé, mint egy kígyó. Újra vízcseppek borították el a testemet. Minden egyes sejtem égni kezdett, mintha ezer gyertya lángja alatt hevertem volna.

Azt hittem, hogy itt a vég, de egy aprócska hang mégis azt súgta, hogy a fájdalom hamarosan elmúlik és minden jobb lesz. Annyira féltem a haláltól, hogy már rohamaim voltak. A férfi megfogta a lábaimat, az asszony megpróbálta lenyomni a kezemet.

      –Victor! Próbálj meg ellazulni! –mondogatta a férfi.

Nem tudtam, hogy honnan tudják a nevemet. Sajnos hiába mondta, mert én egyre mélyebben merültem el a halálban. Hirtelen sötétség lett és megszűnt minden fájdalom. Csak feküdtem, nem tudtam mi történik.

Egy puha kéz simította meg az arcomat. Nagyon jó illata volt.

Lassan kinyitottam a szemem. Az ablakon vakító fény áradt befelé. Először a szemem is megfájdult. Az ágy szélén a kedves, szőke hajú asszony ült.

     –Sokáig aludtál! Én Jasmine Grewe vagyok! –mondta csendesen az asszony. Nem tudtam mit szóljak neki.

     –Meghaltam és a mennyben vagyok? –kérdeztem egy kicsit megrémülve.

     –Nem. Élsz és nagyon is jó színben vagy. –felelte nevetve a nő. –Nemsokára készen lesz az ebéd, ha jobban érzed magad fel is kellhetsz.

     –Hogy kerültem ide? –kérdeztem aggódva egy kicsit.

     –Jobbnak láttuk, ha magunkkal hozunk, mert senki sem látogatott, szóval azt, hittük egyedül vagy. –mondta az asszony és kisétált a szobából.

Még nem éreztem igazán jól magam, de azért felálltam és az ablakhoz botorkáltam. Az ablakban megpillantottam az arcomat. ami most újra majdnem olyan színben volt, mint a betegségem előtt. A szemem is tengerkéken ragyogott. Az arcom sem volt annyira nyúzott.

Tavasz volt, nem bírtam ki, hogy ne nyissam ki az ablakot. A ház talán Párizs egyik leggazdagabb részében lehetett. A Notre Dame is most sokkal szebb volt. Pedig már annyiszor láttam.

Hirtelen megcsapott egy illat, nem tudom mi volt az, de mennyei mannaként hatott minden egyes porcikámra. Soha nem éreztem még ennyi illatot. Különös módon meg is tudtam őket különböztetni.

A szél is finom kenyér illatot hozott a közeli pékségből.

 A hús és vér illata terjedt legjobban, amit valamiért sokkal erősebben lehetett érezni. Sokkal messzebbre láttam, mint eddig és minden apró kis dolgot élesebben észleltem.

Minden nyitottabbnak tűnt és sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Egy napja még haldokoltam, most meg szinte teljesen jól éreztem magam.

Az ágyamhoz léptem és felöltöztem. Nekem is ugyan olyan öltöny volt kikészítve, mint a férfinak, aki velem volt tegnap.

 Felvettem és lesétáltam a lépcsőn. A folyosó, amire kijutottam a szobából több színben úszott. A falakon végig olajfestmények voltak. Főleg a családról és nagyon sok jó kedélyű emberről.

A padlót végig vörös szőnyeg takarta el, de még így is kilátszott a nyikorgó fekete parketta. Lassan sétáltam lefelé a folyosón a lépcső felé, mert szerettem volna mindent végig szemügyre venni.

Mikor odaértem a lépcsőhöz kicsiket lépkedtem lefelé, mert hihetetlenül csúszós volt a lábbeli rajtam. Ahogy leértem egy tágas és világos előtérbe kerültem. Jobbra nyílt az ebédlő és a konyha. A balra vezető ajtón az udvarra lehetett kijutni.

Én jobbra mentem. Kinyitottam a kazettás barna tölgyfa ajtót. Beléptem és megpillantottam a férfit, akit tegnap láttam és Jasmine is ott ült mellette. Odasétáltam hozzájuk és köszöntöttem a férfit.

     –Nagyon köszönöm uram, amit tett, már azt hittem meg fogok halni. –mondtam kicsit dicsőítően.

     –Ne köszönj semmit! Majd később, ha tényleg megelégedsz az egészségeddel. –mondta csendesen a féri. –Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Everette Thurner. vagyok. A te neved fiam mi is? –kérdezett vissza a férfi.

     –Victor Stamp. –mondtam csendesen.

Azon gondolkoztam, hogy miért mondta a férfi, hogy ne köszönjek meg semmit. De ezekről a gondolatokról sietve eltérítette az eszemet, mert egy pincér finom pulykasülttel lépett be az ebédlőbe.

Az asztalon szinte minden aranyból volt. A villák és a kések csillámlóan szórták aranyfényüket. A poharak kristály módjára törték meg a fényt. Az asztal közepén illatos tulipán csokor ült, megszagoltam őket, ilyen illatot még nem éreztem soha.

Az Everett és Jasmine egymásra nevettek. Közben a tulipán helyét felváltotta a pulyka, így én is leültem. Nyikorgás nélkül magam alá húztam a bársonyszéket. A hús mellől nem hiányozhatott a vérvörös bor sem, ami nélkül szinte üres lett volna az ebéd.

Farkas éhes voltam, szinte vadállat módjára vetettem magam rá a finom falatokra. Csak ettem és ettem, mint, aki nem tudna megállni.

Amint lenyeltem egy hús darabot még erősebbnek és boldogabbnak éreztem magam. Everett és Jasmine szépen lassan falatoztak, csak én ettem úgy, mint egy disznó. Mikor letettem a villámat kicsit hátra döntöttem a fejemet.

     –Jól laktál? –érdeklődött az asszony.

     –Hát nagyon, azt hittem nem is tudom abbahagyni. –mondtam kicsit szégyellve magam.

     –Ma este megmutatjuk milyen az új életed, pontban 7 órakor indulunk.

Egyre kíváncsibbá tett mit akarnak nekem mutatni, mert nagyon rejtélyes volt ez az egész dolog. Nem mertem semmit kérdezni, csak vártam.

Megtöröltem a számat és elindultam az előszobából nyíló bal oldali ajtó felé. Az ajtó nyikorogva kinyílt és egyből a hatalmas ház mögött találtam magam.

Az egész kertet szépen nyírt sövények vették körbe, középen egy hatalmas szökőkút volt, ahonnan a kert négy irányába indult út. A kelet felé vezető út az istállóhoz vezetett.

Az egész épület fából volt. Fehérre volt meszelve és a tetején rőt vörös cserepek voltak.

Lassan kinyitottam az ajtót. Bent nagyon nagy tisztaság volt, talán még ilyen istállóban nem is jártam. A lovak kinéztek a boxokból és izgatottan hörögni kezdett a hangjuk. Amint beljebb mentem idegesen dobálni kezdték a sörényüket.

Hirtelen arra figyeltem fel, hogy az egyik box ajtaja kirobbant vagyis valójában egy ló rúgta ki. Már csak azt láttam, hogy a ló egyenesen felém rohan.

Egyre közelebb ért hozzám, a többi ló is vadul dobolni kezdett. Tudtam, hogy valamit tennem kell, de csak álltam. A ló nagyon dühös volt, nem értettem, hogy ezt honnan tudom. De egyre erősebben tombolt benne a düh, ahogy felém vágtatott. Az istálló padlása körülbelül 3 méter magas lehetett, ez nem jöhetett számításba a menekülési tervben. Muszáj volt valamit tenni, mert már az arcomon éreztem szinte a ló leheletét. Abban a pillanatban mikor odaért a ló a lábam rúgó módjára megmozdult és egy hatalmas ugrással a padláson voltam.

A ló meglepődve rohant tovább és a kertben körözött.

Szerencsére pont egy szalmabálán landoltam, így nem lett semmi bajom. Egyáltalán nem kapkodtam gyorsan a levegőt, teljesen nyugodt voltam. Továbbra sem tudtam felfogni azt, hogyan kerültem fel olyan magasra. Csak ültem és nevettem. Több mint tíz percet ültem fent és hallgattam a közelben elreppenő madarakat. Nagyon messze repültek tőlem, de még tisztán hallottam csiripelő hangjukat.

Kicsit csend lett és még több önbizalommal elhatároztam, hogy leugrok és majd lesz valami. Vagy kitöröm a lábam vagy sikerül épségben földet érni.

Neki futottam és már szálltam is a föld felé. Becsuktam a szemem, hátha hatalmas fájdalom hasít bele a lábamba, de minden elmaradt. A két lábamon értem talajt. Egyáltalán nem fájt semmim. Minden csontom teljesen egész és épp volt.

     –Ügyes vagy, de még gyakorolnod kell! –mondta Jasmine és odasietett hozzám.

     –Nem tudom, hogy mi történt, de akkorát ugrottam… Mi történik velem? –kérdeztem még mindig teljesen meglepődve.

     –Én még nem mondhatok semmit. Majd Everettől megtudod!

     –Egyre kíváncsibbá tesztek. –mondtam mosolyogva. 

     –Gyere, menjük be, most kezdődik az esti tea idő. –kézen fogott és együtt mentünk be a házba. 

 Everett már ott ült az asztalnál. Teljesen más ruhában volt. Fekete selyem ing volt rajta és egy vastag csomózott nyakkendő lógott a nyakában.

     –Mi történt kint? –kérdezte kíváncsian.

     –Megtörtént Victor első találkozása a lovakkal. De majd ő elmeséli.

Mind a négy szempár rám szegeződött és szinte súlyosnak éreztem azt, ahogy rám néznek. Egyből belevágtam a közepébe, semmi értelmét nem láttam a mellé beszélésnek.

     –Bementem az istállóba és az egyik ló megtámadott, de szerencsére fel tudtam ugrani a padlásra, majdnem eltaposott a ló. –Everett lelkendezve felnevetett. 

      –Tudtam, hogy jól választottunk. –a ketyegő faliórára nézett. –Hú, már ennyi az idő?  Akkor az lesz a legjobb, ha elindulunk.

 Kicsit értelmetlenül néztem, de szótlanul követtem őket. Az utcán néhány kocsi robogott el mellettünk. Az utcákban sorban gyújtották meg a lámpásokat. A nap egyre alacsonyabbra merült a sötétségben.

A hatalmas ház előtt már ott állt két pej ló, egy díszes hintó állt mögöttük.

Mind a hárman beültünk, még most is értelmetlenül néztem rájuk, hogy hova megyünk. A lovak vágtázni kezdtek. A hintó rugózás híján nagyokat zökkent a kemény macskaköveken. Nem szóltunk egymáshoz. Már alig vártam mikor állunk meg végre.

 Megálltunk, de nem akartam el hinni, azt amit láttam. Párizs külvárosában voltunk. Egyenesen a nyomor negyedbe mentünk. Minden felől jajveszékelés és bűz áradt. Emberi holtestek borítottak be mindent. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy nehogy hasra essem egyben is.

Valami mennyei illatot éreztem. Az illata megtöltötte az agyamat, a szívem hevesebben kezdett verni és az orrcimpáim kitágultak.

Jasmine és Everett előlre siettek. Egyenesen az egyik házba mentek. Bementem én is utánuk. Két oldalról egy vérző nyakú lányt tartottak. Valójában Everett egy hatalmasat harapott a lány nyakába és egy húsdarabot tépett ki. 

Akkor jöttem rá, hogy a vér illata tett annyira boldoggá. Akkor változtam át először. A testem megizmosodott. Az agyamat elborította a düh és a mámor.

Tudatomon kívül neki vetettem magam a lánynak. Csak ittam és haraptam. A lány már semmit sem érzett, halottan lógatta karjait.

     –Victor most már elég lesz! –mondta egy hang a fejemben, de annyira finom volt, hogy nem tudtam abbahagyni. A hús íze feledhetetlen volt. A számban éreztem a vér és a hús ízét. De valamiért mégis nemet mondtam.

     –Tudtam, hogy ő is olyan, mint mi! –mondta a vállamat veregetve Everett.

     –Megnyugtató, hogy rajtunk kívül is vannak olyan vérfarkasok, akik tudják mikor van elég a húsból és vérből. 

Közben elszállt a düh és én is visszaváltoztam. A ruhám hatalmas darabokban lógott rajtam.

      –Micsoda? Én vérfarkas lettem? –kérdezetem megdöbbenve.

      –Igen, az lettél. Átváltozni nem fogsz egy darabig, amint látom tudod magad kontrolálni, szóval azzal sem lesz baj.

     –Ez tényleg igaz? –kérdeztem magam teljesen őrültnek érezve. Azt hittem valamit nem jól hallottam. –Léteznek vérfarkasok? –kérdezgettem tovább.

     –Igen léteznek, amint látod. Az óvatlan szemek elől el kell rejtőznünk, mert minden egyes fajtársunkat megölették volna már.

     –És ti miért nem esztek emberi húst? –faggatóztam tovább, de még mindig nem akartam elhinni, azt amit eddig hallottam.

     –Mert az állat hús is ugyan olyan értékű. Így nem vágyunk az emberi húsra. Milyen ízű volt neked a lány húsa?

     –Édes. –válaszoltam egy kicsit meglepődve.

     –Ez így van. Minél fiatalabb a préda, annál édesebb a húsa és a félelem ezt még jobban felerősíti. Most nem változtál át teljesen. De tudsz rendes farkas alakot ölteni.

    Akkor este egyben boldog voltam, mert tudtam valamiben különbözöm  az átlag emberektől. De sajnos nagyon sok dologról le kell mondanom az új életem miatt.  Örökbe fogadtak a szüleim, felvettem a Thurner nevet és így már tényleg valódi gyermekük lehettem.

     –Testvéred nem is volt? –kérdezte Caroline.

     –De igen, volt egy öcsém. Már nem is tudom milyen régóta élt velünk, de valójában soha nem tudott teljesen leszokni az emberi húsról. Az egyik teliholdas este alatt teljesen megőrült, vagy 20 embert is megölt. Elvesztette az eszét. Nem volt mit tenni, meg kellett ölni. Nagyon nehéz volt, de meg kellett tenni.

Vártam hogy valamit reagáljon a lány, de nem szólt semmit.

     –És, hogy kerültetek Amerikába?

    –Valójában nem tudom. De a farkasoknál van egy olyan szokás, hogy soha nem maradnak egy helyen sokáig. Elhagytuk Párizst és New Yorkba mentünk. Szerintem most már mindent tudsz rólam. Te jössz.

     –Várj. Még egyet akarok kérdezni. Tényleg igaz az, hogy mindenkinek más milyen illata van?

     –Hát igen.

     –Nekem milyen? –kérdezte mosolyogva a lány.

     –Hát neked olyan, mint a rózsa és valami fűszeres illat keveréke. Nagyon jó illat. Nekem legalábbis tetszik.

A lány egy kicsit elpirult, de örült neki, hogy valami ilyesmit mondtam.

     –Na, most te jössz! –sürgettem a lányt.

     –Jól van rendben. Hát akkor az én történetem 1825-ben kezdődik. Már kisgyermek koromban is arra neveltek, hogy jó feleség és anya legyek. De valójában én ezzel soha nem voltam megbékélve. A szüleim az akkori szokás szerint egy gazdag és befolyásos müncheni kereskedőnek akartak feleségül adni. Nem volt mit tenni elértem a 17. életévemet és meglett az esküvő.

Egyáltalán nem voltam boldog. Minden estét bálokon töltöttünk. Soha nem szerettem az üres fecsegést, ami ott folyt.

Többször megpróbáltam elszökni, de mindig lebuktam. Nem szerettem őt. Semmit nem szeretett, amit én. A bánatomat az írással próbáltam feledtetni, de miután ezt megtudta, hogy néha írok egy novellát vagy éppen egy verset összegyűjtötte és eltüzelte.

Nagyon magányos voltam pedig, annyira szépen indult minden.  A kapcsolat akkor került a legnagyobb válságba, mikor nem estem tőle teherbe. Nagyon szeretett engem, de ezt az erőszakkal mutatta ki. Szörnyen féltékeny volt. Ha már valaki rám mert nézni, akkor azt egyből párbajra hívta.

Mindenki szeretett volna engem megszabadítani tőle. Egyszer az egyik partin egy nagyon elragadó arcú férfi jelent meg. Egyből kiszemelt engem és szinte folyamatosan nézett.

Annyira erősen, hogy szinte égetett a pillantása. Kimentem a kertbe és utánam jött. Egyenesen a labirintusba mentem. Oda is követett.

     –Nem kellene így egyedül járkálni egy ilyen finom hölgynek ebben a sötétben. –mondta nagyon elragadó hangján a férfi.

     –Nem kell engem félteni. Különben is, maga kicsoda?

     –Karl Stern. –a neve is annyira szépen csengett.

Soha nem voltam még ennyire padlón egy embertől. Hosszasan beszélgettünk. Nem tudtam miért, de a hangja az illata és mindene csábított engem.

Valamiért azt éreztem, hogy új reményt ad egy szebb és jobb életre. Az mondta magával visz és minden megváltozik.

Azzal hitegetett, hogy éjszaka eljön és megváltozik minden. Elköszöntünk és elment. Nem tudom miért bíztam meg benne, de tényleg biztos voltam, hogy megoldja a gondjaimat. 

A partinak nagyon gyorsan vége lett, sőt még én korábban is mentem a hálószobámba.  Abban az időben nagyon sok fiatal nő meghalt csak úgy. Nem tudta senki, hogy mitől. Többen azt suttogták, hogy egy gyilkos járja az utcákat.

A férjemnek nagyon jó kedve volt és felhozott az ágyba még egy finom üveg bort. Nem tudtam, hogy mit tervez, de valamit bele tett az italba. Teljesen ledermedtem és csak feküdtem. Mindent láttam, ő csak dacosan kacagott felettem. Ekkor betört az erkély ajtó. Megérkezett a férfi és neki támadt a férjemnek. Egy könnyebb lökéssel az ajtónak taszította.

Ekkor már tudtam, hogy haldoklok, mert nem kaptam levegőt sem. Az agyam és a szemeim elkezdtem sötétedni. Megmérgezett. Aztán a férfi ott termett felett és a nyakamhoz hajolt.

A fülembe súgta, „mindjárt jobb lesz.”

A fogait a nyakamba mélyesztette. Éreztem, ahogy fogy a vérem. Aztán mintha újra feléledtem volna. A szívem megint verni kezdett és az agyamban is hatalmas láng gyulladt.

Az egész testem megrázkódott. Nagy fájdalmakat éreztem.

Már hajnalodott, mikor felébredtem. A férfi az arcomat simogatta. 

     –Caroline, nézd milyen szép a Nap! Soha nem látod már ilyennek többet.

Bele néztem a Napba és fájni kezdett a szemem. Olyan volt, mintha az is égette volna a szemeim.

Karlt mindennél jobban szerettem. Bejártuk együtt a világot. Szinte mindenhol ott voltunk, ahol történt valami. Nagyon boldogok voltunk. Azt hittem soha nem fognak elválni az útjaink, de sajnos megtörtént, a francia forradalom idején.

Egész Európa fellángolt. Én nem akartam részt venni semmi féle harcban, de ő minden áron érezni akarta a csata hevét. Akkoriban nem csak ő és én voltunk vámpírok, nagyon sokan még rajtunk kívül.

A vámpír törvények szerint egy vámpír sem vehet részt az emberek közötti harcokban.

 Titokban kellett volna maradnia, ha esetleg mégis bele avatkoztunk valamibe.

Őt is és engem is Oroszországba vittek. Ott volt a vámpírok legfőbb tanácsa. Rólam bebizonyosodott, hogy nem követtem el semmit.

Karlt bűnösnek találták és halálra ítélték. Soha nem felejtem el azt a napot. Egy hatalmas és sötét veremben volt. Láncra volt verve, mint egy állat. Szentelt vízzel akarták őt megölni, mert még a régi vámpírokkal is lehetett úgy végezni. De valamiért már a mi fajtánkat csak úgy lehet elpusztítani, ha széttépik őket és elégetik.

Karlt több napon át szenvedtették.

Először csak pár csepp hullott az arcára aztán egyre több. Én nagyon messze voltam tőle, de hallottam és éreztem azt a fájdalmat, amit ő. Az orromban az égett hús szaga jelent meg. A lelkem akkor tört darabokra és elhatároztam, harcolni fogok a tanács ellen.  Megfogadtam, hogy soha többet nem leszek szerelmes.

Újra útnak indultam. Végül így jutottam el Amerikába. Nagyon magányos voltam. Most ez érdekesen hangzik, de én csináltam magamnak családot. Mind a hárman olyan életet éltek, mint én, így választottam ki őket. Szóval ennyi.

     –És miért szoktatok le ti is az emberi vérről?

     –Mert nem akartam, hogy azokra a vámpírokra hasonlítsunk, mint akik megölték az egyetlen szerelmemet.

Mind a ketten egy kicsit elhallgattunk, annyira nagy csend lett, hogy szinte hallani lehetett a hópelyheket, ahogy földet értek.

     –Nem kellene lassan elindulnunk? –szólaltam aztán meg újra.

     –De lehet, hogy nem ártana már.

     –Valamerre láttam ruhadarabokat. Keressük meg azokat és menjünk vissza a kocsihoz! Nekem vannak az autóban ruháim.

     –Jól van én sem tudok jobbat. –felelte nevetve a lány.

Felpattantunk leráztuk magunkról a leveleket. Amennyire csak tudtunk szétnéztünk. Nem sok valamit találtunk. A hó is jobban esett. De a meztelenségünkből semmit sem lehetett látni, mert a hó annyira sűrűn kezdett el esni.

Nem is gondoltam, hogy ilyen messze elmentünk. Mind a kettőnk szeme felcsillant. Nagyon nagy öröm volt, hogy végre elértünk az autóhoz. Csak az én Nissanom állt a parkolóban. Szinte semmi sem emlékeztetett a tegnapi bulira. Csak a pince kirobbant oldala. Óriási lyukként tátongott.

      –Hátul találsz egy nadrágot meg pulóvert is. –mondtam sietve a lánynak.

      –Jól van! Én be is mászok oda és kiszedem a ruhákat.  

Nekem is dobott előre valamit és bele bújtam. Így azokat a darabokat el is dobtuk, amikkel eltakartuk magunkat.

      –Indulhatunk? –érdeklődtem.

      –Persze. Már mehetünk is.

Elfordítottam a kulcsot és már indultunk. 

      –A szüleid is ilyen rendesek? –faggatóztam.

      –Nem mondok semmit. Ismered már őket nem? –nevetett a lány.

      –És mit fognak szólni, ahhoz hogy éppen én farkas vagyok?

      –Nem tudom, biztos megértőek lesznek. És nálatok?

      –Nálunk biztos nem lesz gond. –feleltem magabiztosan.

Elértünk az iskola mellé. Itt már sokkal jobb volt az út és nagyobb gázt adtam.

A hóesés egy cseppet sem akart gyengülni, már az úton is teljesen meglátszott. Újra csend lett. Caroline csak nézett ki az ablakon.

Talán a hóesést csodálta, annyira szép volt az arca. Lehet a tegnapi napra emlékezett vissza.

A Colton villa most is olyan fényesen ragyogott, mint bármely más napon. Leparkoltam a ház előtt. Kipattantam a kocsiból, igaz ezt lehet kihagyhattam volna, mert miden egyes porcikám fájni kezdett.

Alig tudtunk elbúcsúzni. Caroline hozzám bújt. Én amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam.

Olyan volt, mintha most láttam volna őt utoljára.  Egy hosszas csók után elengedtük egymást és elbúcsúztunk a mai napra.

Alig vártam már, hogy mikor fogok haza érni. A konyhában Jasmine és Everett már reggeliztek.

     –Sziasztok!

     –Hát veled meg mi történt? –Jasmine egyből kiszúrta, hogy valami nincs rendben.

     –Nem történt semmi. –tértem ki a válasz elől.

     –Victor ne hazudj! –szólalt meg újra Jasmine.

     –Na jó, elmondom. Volt egy kis verekedés meg vizes lettem.

Jasmine érezte, hogy nem mondok igazat. De nem akart egyáltalán kötözködni, ezért nem firtattam tovább annyira a történteket.

     –Ennyire megsebesültél? –szólalt meg Everett is.

     –Hát amint látod. –válaszoltam sietve.

     –A lánynak ugye nem lett baja? –kérdezte Jasmine.

     –Nem, semmi szerencsére. –feleltem sietve.

Azt éreztem, ha nem válaszolok azonnal, akkor azt hiszik, hogy hazudok.

     –Akarsz reggelizni? –váltott témát Jasmine.

     –Nem, szerintem megyek és lezuhanyozok, átöltözök és majd utána reggelizek.

 Nagyon jól esett a forró zuhany. Minden egyes sebembe befojt a víz. Szinte az egész derekamat sebek borították. Egy alvással is felért ez a zuhany, teljesen feltöltődtem. 

Megtörölköztem és bementem a szobámba. Leültem az ágyamra és egy kicsit nézelődtem. Kinyitottam a szekrényemet. Tiszta pólót és nadrágot vettem elő. Pont mikor a nadrágomat húztam fel Tasha lépett be a szobába.

      –Na Victor milyen volt az este? –kérdezte a lány teljesen gonosz hangon.

      –Jobb is lehetett volna. –feleltem mogorva hangnemben.

      –Meg tudta a lány, hogy mi vagy? –faggatózott tovább.

      –Miért mi lennék? –emeltem fel a hangom.

      –Victor én mindent tudok. Teli hold volt. Tudom, hogy farkas vagy. Én is te miattad lettem farkas! –kiabálta a lány.

      –Az nem lehet! –mondtam értetlenkedve.

     –De igen! –vágott vissza a lány.

     –Akkor te csuktál be minket?

      –Igen én tettem. Reméltem kinyírod azt a kis vámpír csajt.

      –Miért, te tudtad, hogy ő vámpír?

     –Tudtam hát. Csak ilyen nyomorult elcsökevényesedett farkasok nem képesek arra, hogy felismerjék az ellenséget. Én hívtam ide a vámpírvadászokat és most már így biztos lehetek benne, hogy meg is találják őt.

     –Azt nem fogom engedni.

     –Majd meglátod, hogy nem tehetsz semmit. Én most lelépek. Nyugodj meg, még biztos fogunk találkozni. –a lány az ablakhoz rohant és kiugrott rajta egyenesen az autójához és elhajtott. Everett és Jasmine egyből felrohantak. 

     –Mi történt? –kérdezték kórusban.

     –Tasha is farkas lett. És azt mondja én tettem vele.

     –Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. De nem voltam benne biztos, hogy farkas. –mondta Jasmine.

     –Valójában nem úgy volt a tegnapi nap, ahogy elmondtam, kicsit máshogy.

     –Miért hogy is volt? –villámlott fel Everett szeme.

     –Tegnap. Amint tudjátok teli hold volt. Caroline és én voltam, akik figyeltek az italokra és lementünk a pincébe, hogy újabb innivalókat hozzunk fel. Valaki bezárt minket a pincébe. Közben megvágtam a kezemet és ahogy bekötöttük megláttam a Holdat, teljesen megbolondultam. Azt hittem megölöm a lányt, de egyáltalán nem tudtam őt bántani. A vértől ő is teljesen megőrült, és kiderült, hogy ő egy vámpír.

       –Vámpír? –sikkantott fel Jasmine.

       –Igen egy valódi vámpír. Az egész éjszakát átküzdöttük. De másnap reggel együtt feküdtünk az erdőben.

Jasmine és Everett torkán megakadt minden szó. Semmit nem tudtam mondani. Csak néztek rám. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen reakciót vált majd ki belőlük ez az egész.

      –És szeretitek egymást? –szólalt meg végül újra Jasmine.

      –Igen nagyon.

      –Hallottam egy ilyen szerelemről. Egy vámpír és egy farkas egymásba szerettek és az érzéseik során szinte teljesen visszakapták az emberi tulajdonságaikat. De ezt nem gondoltam, hogy tényleg így is van.

      –Valamit tennünk kell, mert Tasha hívta ide a vámpír vadászokat.  –szólaltam meg újra. –Nem kérnék ilyet ha nem szeretném őt.

     –Most esetleg csak annyit tudunk tenni, hogy elmész és elmondod a lánynak a veszélyt. –világosított fel Everett.

     –Lehet, hogy nem is veszik őket észre. Gondolom ők sem fogyasztanak emberi vért? 

     –Azt, mondta nem.

     –Jól van akkor. –nyugodott meg Everett.

     –Ahogy ott voltam náluk egyáltalán nem volt semmi különös. Olyanok voltak, mint az emberek.

     –Biztos, ahogy nem fogyasztják az emberi vért. Soha nem tettem még ilyet hogy vámpírnak segítek, de most mindent meg kell tennünk. –mondta Everett.

Soha nem láttam még őt ilyennek. Elszánt volt és teljesen magabiztos.

     –Szerintem mi most hagyunk pihenni, majd még beszélünk erről. –karon ragadta Jasmine Everettet és kimentek a szobámból.

Magamra hagytak a szobában. A csendben csak én voltam. Így bírtam egy kicsit gondolkodni és átfutattam az agyamat azon, hogy tényleg szeretem-e őt vagy csak úgy érzem.

Biztos voltam benne, hogy komoly minden egyes érzésem. A fejem egyre jobban kezdett fájni, mert hirtelen annyi gondolat támadta meg, hogy alig bírtam kiverni belőle.

Az egész délután és az este is azzal ment el, hogy csak ültem az ágyamon és az agyamat törtem. Egymás után gondoltam át mindent, hogy tényleg megéri e majd a sok elkövetkező vesződést ez a szerelem.

Eszembe jutott az is, hogy csak ő meg én megszökünk és valahol máshol talán boldogok tudunk lenni.

Ebbe biztos nem egyeztek volna bele a szülők. Gyorsan el is vetettem. Végső megoldásként még az jöhetett szóba, hogy meg kell ölni a vadászt. De a vadász olyan képességekkel rendelkezik, hogy talán vele el se tudnék bánni.

A sok agyalás végén arra jöttem rá, hogy még nagyon sokat kell várni, mert még csak az elején vagyunk a történetnek.

Az éjszakám már sokkal jobban telt. Nem álmodtam semmi rosszat, csak aludtam végre, és talán még pihentem is. A fejem teljesen kiürült, de nagyon sok új dolog vésődött be a kobakomba, amit talán soha nem fogok és nem is akarok elfelejteni.

9. Korcsolyázás és piknik

Másnap reggel, ahogy ránéztem az ablakra észrevettem, hogy hatalmas csillogó jégvirágok nőttek rajta. Nagyon hideg lehetett kint. Nem is tudom, hogy tudott tegnap óta ennyire lehűlni a levegő.

Mikor kidugtam a lábam a takaró alól, gyorsan belebújtam a papucsomba, mert nagyon fázott. Kimentem a mosdóba és megmostam a fogam és az arcom.

Olyan unalmasan kezdődött a nap. A hideg víz sem ért semmit. Csak egy kicsit ébredtem fel, valójában szinte állva aludtam.

Nem csak én voltam vele így, mert a konyha és a nappali is teljesen üres volt. Még mindenki aludt, pedig már el volt 9 óra is. Ez a vasárnap teljesen kikészített, amerre néztem minden tiszta fehér volt.

Csörgött a telefonom. 

     –Szia Victor! –Caroline volt az.

     –Szia! Na mi újság? –érdeklődtem.

     –Nem sok semmi. –mondta olyan aranyosan amennyire csak tudta. –Kipihented már magad? –kérdezte a lány.

     –Hát úgy igazán nem.

     –Nincs kedved elmenni a Silver tóra korcsolyázni?

     –Elmehetünk, de én egyáltalán nem tudok korcsolyázni.

     –Nem baj majd megtanítalak. – nyugtatott meg. –Hozzak valami forró csokit vagy valamit?

     –Hozhatsz, az nem árt. Ki tudja mimet töröm el! –mondtam nevetve.

     –Akkor délben érkezem.

     –Jól van. Szia.

     –Szia.

Teljes boldogság töltött meg annyira jó esett vele beszélni.

Közben Jasmine is felébredt és elindult lefelé a konyhába. 

     –Már megint felkeltél ilyen korán?

     –Nincs már annyira korán.

     –Kivel beszéltél az előbb?

     –Carolinéval. Meghívott korcsolyázni.

     –De te nem is tudsz. –mondta hatalmas mosollyal Jasmine. 

     –Tudom, de azt mondta majd megtanít!

     –100 év alatt nem tudtál megtanulni, akkor most sem fogsz.  –gonoszkodott tovább Jasmine.

      –De jó, hogy mindig éreztetitek velem, hogy mennyire szerettek. –vágtam vissza.

      –Ugye! Ebédre feljöttök hozzánk?

      –Nem hiszem, még korai lenne. Na én megyek még tévézek egy kicsit.

Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a tévét. Egymás után kapcsolgattam a csatornákat.  

Végül aztán megragadtam egy oroszlánokról szóló műsoron, ami azt mutatta be, milyen az oroszlánok hétköznapjai. De sajnos ennek vége lett és újabb műsort kellett keresnem. Egyel feljebb kapcsoltam, ott egy túlélésre felkészítő műsor volt. Nagyon szerettem ilyen műsorokat nézni, mert soha nem lehet tudni éppen milyen helyzetbe kerül az ember. Annyira néztem, hogy csak azt vettem észre már megint rohannak a betűk, ennek is vége lett.

Fél tizenkettő volt, így már inkább kikapcsoltam a tévét és előszedtem a téli ruháimat. Igaz mi farkasok nem fázunk, de azért már csak nem járhatunk fél meztelenül. Mélyen bele bújtam a szekrénybe és végre megtaláltam a fekete kabátomat, aminek a kapucniján medve szőr csík volt. Általában ezt hordtam. A szekrény alján volt egy magas szárú bakancs, ami pontosan az olyan alkalmakra lett véve, mint a mai, ha vastag hóban kell sétálnom ne legyen tiszta hó a lábam. Pont mire kész lettem, akkor csörgött a telefonom, hogy most indult el Caroline. Szóval még pont annyi időm volt, hogy fel tudjak öltözni. Bele bújtam a sínadrágomba, felhúztam a bakancsot és végül a kabátot is. Talpig feketében voltam, ez volt az én színem. Zsebre tettem a telefonomat és elindultam lefelé. Pont mire leértem a fekete BMW is a ház elé gurult. A lány kiszállt autójából, rápillantottam, ő pontosan fehérben volt. Kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet még véletlenül se vegyék észre, hogy itt van Caroline.

     –Szia! Na indulhatunk is?

     –Igen. Minél előbb annál jobb.

     –Talán szégyellsz a szüleid előtt.

     –Nem, dehogy. Ne is gondolj ilyenekre.

     –Mindent elmondtam nekik.

     –És mit szóltak?

     –Igazán nem örültek neki, de azt mondták, bármi legyen támogatni fognak. Nem megyünk?

     –De már mehetünk is.

A lány becsukta a kocsit és elindultunk az erdőbe vezető ösvényen. Egyfolytában a lányt néztem. Annyira jó volt érezni az illatát és érezni, hogy itt van velem. Így legalább biztonságban tudtam magam mellett.

Az erdőben nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt az ösvényt használták, mert a földön apró, megfagyott, jeges talpacskák nyomait lehetett látni. Minden egyszínű fehér volt. Szinte teljesen kihalt volt az egész. A lány előre is sietett és elbújt az egyik fa mögött. Először azt hittem, hogy azt várja, hogy megkeressem, de egyáltalán nem ez volt a célja. Amikor pont az a fa alá értem, ahol ő állt egy hatalmasat rúgott bele és egy lavina tömegű hó zúdult rám. Olyan voltam, mint egy hóember nyakig eltemetve. A lánynak az arca csodálatosan ragyogott, olyan volt, mint egy gyémánt. Minél tovább néztem annál jobban tetszett nekem. A vörös haja tűzként hullámzott a lágy szellőben. Főleg akkor mikor éppen előlem menekült. Egymás után hullottak le a hó gombolyagok a fákról, egyszer én aztán ő lett havas. Utoljára pont megúszta a lány, mert már akkor kiértünk a tópartra.

A tó vize olyan volt, mint egy tükör. Nagyon vastagnak tűnt. Mikor ráléptünk erről meg is tudtunk bizonyosodni. A tó közepén magasodó sziklákon a fák hatalmas ruha fogas módján emelkedetek a fényes tükör fölé. 

A Caroline levette a hátáról a hátizsákot és két pár korcsolya cipőt vett elő. 

     –Elhoztam a Cornéliusét. Biztos jó lesz a lábadra.

     –Mekkora lába van neki? –kérdeztem kételkedve.

     –43-as. –felelte a lány.

     –Az pont jó. –vigyorogtam.

     –Akkor itt van. –mondta a Caroline és a kezembe nyomta a fekete korcsolyát. Levettem a bakancsomat, elég nehézkesen és nagy szenvedés árán, aztán sikerült felvenni a korcsolyát is. 

      –Készen vagy?

      – Már teljesen.

      –Megpróbálod egyedül?

      –Meg persze. Nem lehet ez olyan nehéz. –mondtam és könnyedén felpattantam. Bizonytalan léptekkel ráfutottam a jégre és az első csúszásnál akkorát estem, hogy azt hittem betört még a jég is.

      –Jól vagy?

      –Nincs semmi bajom. –morogtam. Amúgy minden egyes csontom újra zsibogni kezdett.

      –Gyere, megfogom a kezedet! –mondta a lány és megfogta puha kezeivel az én kezeimet. Először így sem ment, olyan esetlen voltam, mint az újszülött bárány. Pedig általában minden ilyen ügyességi dolog akadály nélkül sikerült. Nem tudom aztán mi történt, de egyre jobban korcsolyáztunk. Már elég jól csúszkáltunk együtt.

       –Ugye, hogy megy ez! –lelkendezett a lány.

Végre én is élvezni tudtam ezt a sportot, mert ha eszembe jutott, akkor általában a kék zöld foltok jöttek elő emlékekként.

Ahogy haladtunk észrevettem egy kicsi dudort a jégen, amiről egyből az jutott eszembe, mekkorát fogunk esni. Caroline egyáltalán nem látta, hogy mi felé haladunk. Így egy kisebbet zökkentünk és már hasaltunk is. Olyan gyorsan történt, hogy csak azt éreztem, hogy a fejem koppant a kemény jégen, a kezemet nem tudtam letenni, így a fejemet ütöttem meg legjobban. Szerencsére Caroline rám esett szóval semmi baja nem lett neki. Mind a kettőnkből kitört a nevetés és több percen keresztül úgy feküdtünk. Aztán egy hosszas csók csata után a kék eget néztük.

Aztán kisétáltunk a tó partjára, mert ott hagyta a hátizsákját. Mind a ketten bele dőltünk a hóba és néztük az eget.

     –Kérsz forró csokit? –szólalt meg újra a lány.

     –Egy kicsit igen, ha még forró.

     –Biztos az.

Kivett egy nagy fekete termoszt. Lecsavarta a tetejét. Szürkés gőz tört fel belőle, ebből még tudni lehetett, hogy még túlságosan is forró. Mind a kettőnknek töltött és újra hanyatt vágtuk magunkat. Miután megittuk angyalokat készítettünk a hóba. Aztán egyszer csak Caroline már rajtam feküdt és csókolgatott. Olyan jó volt, mikor hideg ajka az égő számhoz ért. A szívem szinte légkalapács módjára verte a bordáimat. A gyomrom összeszűkült. A lány illatától pedig majdnem elveszettem az eszméletemet. Szinte percenként csókolgattuk egymást, olyan volt, mintha szomjas lettem volna. Ha a szája nem volt legalább az enyém mellett fulladozni kezdtem.

A tó egyre fényesebben csillogott és közben a Nap is kisütött. A lány egyből a táskájába nyúlt és elővette belőle a naptejet. Nyomott egy keveset az arcára és bekente.

     –A Nap miatt? –kérdeztem.

     –Igen, mert nagyon könnyen le tud égni a bőrünk. –magyarázta a lány.  

     –Ha már bekented az arcodat tarthatnál nekem egy kis bemutatót, hogy tényleg annyira tudsz-e korcsolyázni, mint mondtad!

     –Nem hiszed el, hogy mit tudok? –kérdezte egy kicsit sértődötten a lány.

     –Hát nem nagyon. –ellenkeztem.

     –Te akartad.

    A lány sebesen felpattant. Végig szántotta a pályát. Majd egy újabb lendülettel kétszer megfordult a levegőben. Aztán még egy új alakzatot mutatott be.

Egyre beljebb haladtunk. Aztán újra felpattant a levegőbe és háromszor megpördült. Olyan volt, mint valami búgócsiga, amit többször feldobnak a levegőbe. Vigyorogva azt mondogattam magamnak, ő az én légi tündérem.

 Aztán egy szaltó következett. Nem gondoltam, hogy ennyire jó. Az államat egy párszor szabályszerűen vissza kellett tolni az ugrások láttán. Szaltó után még egy aztán egy ollózás következett. A cirkuszban éreztem magam. A jeget úgy hasította, mint valami kés és hatalmas jég darabok repültek fel vele a levegőbe.

A szigeteken túl, a tó közepén, még egy utolsó hármas megpördüléssel akarta zárni a bemutatót.

       –Caroline jobb lenne visszamenni! –rendesen hallani lehetett, hogy recseg a jég.

      –Nem lesz semmi baj. –nyugtatott meg a lány.

A szememmel végig követtem őt. Első… második és a harmadik után becsapódott a jégbe és eltűnt. A jég pont alatta tört be. Aztán hatalmas robajjal tovább tört. Egyenesen felém. Amilyen gyorsan csak tudtam, hasra vágtam magam. Óvatosan közelebb kúsztam a lékhez. Bele telt egy kis időbe mire végre odaértem. A jégpáncél már nem volt egységes. Azt hittem én is elmerülök úgy mindenestül. Nem láttam sehol a Carolinet. Nem volt mit tenni ledobtam a kabátomat és elmerültem a jéghideg vízben. A szívem valamiért azt súgta, hogy nem fogom megtalálni. Ettől még gyorsabban kezdett el lüktetni a mellkasomban. Amint bepattantam a vízbe ezer tű módjára hatolt a testembe a hideg. Az agyam teljesen lefagyott és szinte semmit sem láttam. Kicsit lejjebb úsztam, hátha ott meglátom valahol, de semmit sem láttam. Fel kellett mennem levegőért, mert már nem bírtam tovább. Egyre kisebb lett az esélye annak, hogy megtalálom. Nem csak sötét volt a víz, hanem valami apró zöld moszatok is úszkáltak benne. Egyre kétségbe esetten kerestem, de nem ért semmit az akarat. Nem tudom már milyen mélyen lehettem, mikor végre megpillantottam őt. Már teljesen fehér volt. Valószínű a ruhái miatt nem tudott felúszni. Megfogtam őt a derekánál fogva és elkezdtem úszni felfelé, de közben már  azt sem tudtam, hogy hol van a lék és pont olyan helyen bukkantam fel, ahol alig bírtam feltörni a jeget. Tovább úsztam hátha megtalálom, de semmit sem lehetett látni a zavaros vízben.  Már majdnem feladtam, de aztán egy hatalmas ütéssel áttörtem a jeget. Mind a kettőnket kiráncigáltam a partra. Amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a bakancsomat és már futottam vele hozzánk. A lány egyáltalán nem lélegzett. Attól féltem már így is késő lesz. A fák mellett szélsebesen suhantam el. Mikor haza értem szinte berúgtam az ajtót. Jasmine pont lent volt.

     –Mi történt veletek? –kérdezte teljes megrémüléssel az asszony.

     –Beszakadt vele a jég! –ordítottam.

     –Akkor be kell tennünk forró vizes fürdőbe, mert teljesen ki fog hűlni.

     –Jól van, akkor te menj és csináld meg! Addig én felviszem a szobába.

     –Megyek. Keress rá valami pulóvert vagy pólót, mert ha felébred a vízben ne legyen teljesen meztelen. 

     –Oké. De amennyire csak tudsz siessél! –adtam ki a parancsot.

Jasmine elrohant a mosdóba és teljesen megnyitotta a csapot. Én addig felbotorkáltam a lépcsőn a lánnyal és lettem az ágyamra őt. Mindent kidobáltam a szekrényből, hogy találjak valami pulóvert. Közben a lány szuszogni kezdett. De egyáltalán nem mozdult és aztán újra elájult vagy nem tudom mi történt vele.

     –Jöhetsz Victor! –kiáltotta Jasmine.

Felkaptam Carolinet és ledobtam róla a kabátot meg nehézkesen a nadrágot is. Ki rohantam vele a mosdóba és beletettem őt a gőzölgő vízbe. Semmi hatása nem volt. Csak feküdt és teljesen olyan volt, mintha meghalt volna.

      –Túl későn értünk ide? –kérdeztem Jasminet.

     –Nem hiszem, vagy legalább is azt gondolom nem. A víz pont jó, szóval, ha nem tér magához akkor szólunk a szüleinek.

     –Jól van te vigyázz rá. Én egy kicsit elmegyek járok egyet, mert nem tudok itt nyugodtan állni.

     –Akkor majd szólok, ha van valami változás. –nyugtatott meg Jasmine.

Muszáj volt elmennem, mert nem bírtam ott állni és nézni, ahogy eldől, hogy élni fog vagy éppen már nem láthatom soha többé.

Pedig nagyon forró volt a víz. Szóval az biztos nem lehetett a baj. Caroline csak feküdt és szinte ugyan olyan fehér volt, mint mikor kihúztam a vízből. Hallottam, hogy kiabál Jasmine. Egyből rohantam vissza a mosdóba.

 Először azt hittem nem is történt semmi, de aztán egy kicsit a sápadt fehér arca erősödni kezdett és sokkal élőbb színe lett. Aztán megmozdította a kezét. Én egyből oda térdeltem melléje, hogy megbizonyosodjak, hogy tényleg életben van vagy csak a képzeletem játszik velem.  A keze még így is nagyon hideg volt, de legalább éreztem, hogy lüktetnek a vékony erek a karjában. Nem tudom mennyi idő telt el, de nekem olyan volt, mintha egy örökké valóságig tartott volna az egész. Már szinte este volt, mire végre kinyitotta a szemét és megszólalt.

      –Victor, hol vagyok? Mi történt? –mondta halkan erőtlenül.

      –Nincs semmi baj. Csak betört veled a jég és azt hittem meghaltál. –feleltem neki szinte már örömkönnyektől ragyogva.

Már egyre jobban mozgolódott, olyan volt, mint egy megfagyott kis állat, amit a hóban találtak. Csak esetlenül feküdt a kádban. Nem bírtam ki hogy ne csókoljam meg. Már rendesen hiányom volt a csókja nélkül. Neki is nagyon jól esett és végre a szemei is visszanyerték a csillogást, amit szinte teljesen elvett a szenvedés. A zöld szemek drágakövekként ragyogtak.

     –Szerintem én kimegyek és ha gondolod megszárítkozhatsz, ha jobban érzed magad. –mondtam és elindultam kifelé a mosdóból.

     –Jól van. Már mindjárt kimászok. Csak annyira jó. Victor azt hittem már nem is élek. –mondta a lány és elmerült a forró vízben. Csak a vörös haja lebegett. Visszamentem a szobámba és kiráztam a lány ruháit. És betettem őket a szárítóba. Leültem és megnyugodva néztem a falat. A fojtogató félelem szerencsére elmúlt. Teljesen felszabadult a lelkem, olyan volt, mintha több mázsás súly esett volna le rólam. Közben hallottam, hogy zúg a hajszárító, ebből már tudtam, hogy legalább már kimászott a kádból és sokkal jobban érzi magát. Pár perc múlva aztán megjelent a szobaajtóban.

      –Most már akkor teljesen jól vagy? –érdeklődtem.

      –Hát még nem teljesen, de amúgy már igen sokkal jobban érzem magam.

      –Az első közös napunk nagyon jól sikerült. –mondtam dohogva.

      –Nekem jó volt. Igaz majdnem meghaltam, de azért attól jó volt. És legalább a világ legszerencsétlenebb korcsolyását is megtanítottam. –ellenkezett a lány.

       –Már nincs is semmi bajod! –kiáltottam rá a lányra.

       –De még nagyon rosszul vagyok! –mentegetőzött. – Jobb lesz, ha én elmegyek. Így is az anyukád  túl sokat tett értem.

        –Még nem száradtak meg a ruháid. –nyugtattam meg a lányt.

        –Akkor addig még maradok. –mondta és leugrott mellém az ágyra.

Egyenesen rám vetette magát és csikizni kezdett. Biztos megérezte, hogy a farkasok sokkal erősebben reagálnak ilyen dolgokra. Nem tudtam mit tenni csak nevettem és próbáltam magam alá gyűrni a lányt, de ez nem volt olyan könnyű, mert amennyire csak tudott ellen állt.

Aztán lecsillapodtunk mind a ketten és újra csak feküdtünk. A mellkasomra hajtotta a fejét és a haját simogattam, ő meg kis köröket rajzolt a hasamra.

Egyet csipogott a szárítógép.

       –Megszáradtak a ruhák! –suttogtam a lány fülébe.

       –Nehogy megmozdulj, olyan jó így.

Egy pár percig még így feküdtünk, de aztán nem bírtam tovább már szinte elgémberedtek a csontjaim és a végtagjaim. Lassan kiemeltem magamat a lány alól és elballagtam a szárító felé.

Kinyitottam és kipakoltam belőle a ruhákat. Teljesen szárazak voltak szerencsére még úgy is, hogy szinte csak össze- vissza beraktam őket. Caroline még mindig az ágyon feküdt és engem nézett. Először a fejére dobtam a kabátot és aztán mindent, ki sem látszott a hatalmas ruhatömeg alól. Aztán letúrta magáról és elkezdett öltözködni. Lassan belebújt a nadrágjába majd felvette a pulóverét is.

      –Már menni is akarsz? –kérdeztem egy kicsit megrémülve.

      –Hát már lassan itt lesz az ideje. Azt mondtam vacsorára otthon leszek.

     –Tényleg, erről jut eszembe, hogy legközelebb elmegyünk együtt étterembe. –a lány szeme egy kicsit megnőtt, olyan volt, mintha teljesen lehetetlent mondtam volna.

     –Majd még ezt megbeszéljük. –mondta végül.

     –Talán nem voltál azóta étteremben, amióta vámpír lettél? –érdeklőttem felcsillanó szemekkel.

      –Hát nem nagyon. Na szerintem én megyek, mert már nagyon itt az ideje.

      –Holnap mikor mennyek érted?

      –Hát ha nagyon akarsz, akkor negyed nyolcra legyél a ház előtt. De szerintem úgy sem fogsz értem jönni. –mondta kuncogva a lány.

      –Akkor menjük le.

  Ahogy haladtunk lefelé, akkor érkezett meg Everett is, nem tudom már megint hol lehetett ilyen sokáig. Amint meglátta Carolinét megcsillant a szeme és egyből a lányhoz vágtatott. 

      –Üdvözlöm nálunk Colton kisasszony. –rikkantotta nyájas hangon Everett.

      –Üdvözlöm uram. –Everett kezet csókolt a lánynak.

      –Na látod Victor, így hat egy vámpír a vérfarkasokra. –mondta nevetve Jasmine.

Caroline elköszönt mindenkitől, utána még a mi búcsúzásunk következett. Nagyon hideg volt kint, de semmi kedvem sem volt bemenni és azt sem akartam hogy elmenjen a lány. Egy félóránál is tovább tartott a búcsúzás. Egy kisebb csók, aztán egy nagyobb, aztán megint. Nem tudtam elengedni őt. De valahogy mégis megszökött tőlem. Bepattant a kocsiba, gázt adott és egy dudálással elviharzott. Még egy jó darabig láttam, aztán eltűnt az első kanyarban.

Tisztára letörve kullogtam be. Olyan volt, mintha elvesztettem volna valakit. Újra hiányérzetem támadt.

Szerencsére Jasmine és Everett már nem voltak lent, így szépen nyugodtan gondolataimba merülve vonultam fel a szobámba. Ledobtam a ruháimat és elmentem lezuhanyozni.

Mikor rápillantottam az órára, akkor nem akartam elhinni, hogy már fél 10 volt. Megmostam a fogam, majd befeküdtem az ágyamba, talán el is aludtam.

Aznap este csak jó dolgokról álmodtam, Caroline jelent meg bennük. Minden álomban egyre szebbnek és boldogabbnak tűnt. Legtöbbször csak néztem és hallgattam őt. Álmomban jutott eszembe, hogy én hegedülni is tudok. Aztán a sok álom után végre csak aludtam, mert már szinte teljesen elfáradtam ettől a sok sétától és még az ujjaim is megfájdultak a hegedüléstől.

10. Kíváncsi szempárok

Fél hét volt, csörgött az ébresztő, sietve lenyomtam. Most először ébredtem úgy, hogy milyen jó, hogy végre fel kell kelni. Szinte repültem a mosdóba. Most a hideg víz sem volt talán annyira hideg. Olyan volt, mintha valami kezelést hajtottak volna végre rajtam, így nem éreztem semmit.

Miután megmosakodtam, a karórámra pillantottam és felöltöztem. Nem is reggeliztem csak bepattantam az autóba és már indultam is. Jasmine és Everett csak bámészkodva néztek, hogy hova sietek ennyire. De már nem volt nekik idejük megkérdezni.

Nem tudom mennyi volt az idő, de nagyon gyorsan odaértem a hatalmas házhoz. Az egyik ablakban pont ott ült Caroline, talán engem várt. De láttam, hogy nevetett és a fejét rázta. Én kiültem a kocsi elejére és ott vártam. Aztán valahonnan hátulról Cornélius jelent meg a fekete kocsival és szélsebesen elhajtott mellettem. Úgy látszott nagyon ideges volt.

Pár perc múlva megjelent a lány. Egyből a nyakamba ugrott. Úgy lógott a nyakamon, mint a gyümölcs az ágon. De aztán elengedte a nyakamat és már indultunk is. A vörös haja össze volt fogva és fekete kabát volt rajta. Nagyon csinos volt megint.

Lassan kikanyarodtam a háztól és már szinte teljesen törpe méretűre zsugorodott össze a Colton villa, mikor először megszólaltunk.

      –Cornélius nagyon ideges volt. Mi történt?

      –Á semmi, hülye a fejére. Most éppen az volt a baja, hogy nem vele mentem. Pedig eddig az volt a baja, hogy mindig engem fuvarozott. Szóval! –morogta a lány.

      –Értem. –feleltem.

      –Kíváncsi vagyok milyenek lesznek a reakciók! –lelkendezett a lány.

      –Hát arra én is. –mosolyogtam.

Beértünk a városba, innen már nem volt messze az iskola. Fél nyolc volt mire odaértünk. Még szerencsénkre volt elég hely a parkolóban.

       –Na látod, most időben beértél legalább!

       –Hát igen. Általában Cornélius ilyenkor még vadászni szokott reggelről, ezért késünk mindig.

A parkolóban csak mi álltunk. Kipattantam a kocsiból, kinyitottam a lány ajtóját. Kézen fogva elindultunk az iskola felé. Mind a ketten mosolyogtunk, így haladtunk előre. Az ajtót egyszerre löktük be. Mindenki egyből ránk pillantott, vagyis talán inkább az összekulcsolt kezeket nézték. Caroline valamit a fülembe súgott.

       –Neki milyen illata van, aki pont most ránk néz? –kérdezte suttogva és kuncogva a lány.

       –Neki ott, olyan, mint a sajt. –feleltem halkan.

A lánynak nagyon tetszett a dolog. Szinte mindenkit megkérdezett, hogy milyen illata van. Emlékezetem szerint volt sajt, eper, döglött hal, nyershús, vanília, kakaó. Szóval minden, ami kell.

Amíg oda nem értünk a teremhez végig mosolyogtunk, én még szinte vicsorogtam is. Mindenki úgy nézett ránk, mintha nem is lettünk volna igaziak. De talán a legcsúnyábban Jessy és Nicol néztek ránk. De egyáltalán nem érdekelt,  ki hogy néz, pedig voltak olyanok is, akiknek szinte teljesen leesett az álla.

Az egész napot együtt töltöttük, az órákon is csak őt néztem. Nem is tudom mit tanultunk ma. De azt biztos, hogy pár órán keresztül csak ültem és néztem előre. Nicol egyik szünetben sem jött oda, de tudtam, hogy talán jobb is, mert nem állta volna meg szó nélkül.

Az idősebbek is csak méregetve néztek ránk, nem akarták elhinni, hogy végre valakivel jár ez a lány, akinek éppen nem is gondolták, hogy lesz valakije.

A francia órán szerencsére el tudtam intézni, hogy ne kelljen Kellyvel lennem, szerencsétlen lány megkapta Cornit. Mi meg ketten Carolinéval megoldottuk az összes feladatot.

Kint ültünk szüneten, mikor végre eszembe jutott, hogy elfelejtettem elmondani, hogy éppen mekkora veszélyben vannak. 

      –Caroline! Már vasárnap el akartam mondani, de ugye történt az ami történt. Nagyon nagy veszélyben vagytok.

       –Miért? –kérdezett vissza.

       –Itt vannak a vámpír vadászok a városban.

       –De ők nem tudnak ránk találni. –próbált megnyugtatni a lány. –Mert mi nem iszunk emberi vért.

       –De remélem nem felejtetted el, hogy te szombaton igen is ittál!

       –Tényleg, én ezt el is felejtettem. –mondta.

       –Majd teszünk valamit, mert ha rátok találnak, akkor biztos nem könyörülnek rajtatok. Ők a legjobb vadászcsapat. És sajnos van egy segítőjük is. Ő volt a legjobb barátom, mikor még ember volt. De már farkas lett és így akar bosszút állni, mert azt hiszi, hogy én tettem őt farkassá.

       –Nem tudom mi lesz, de egyenlőre én erre nem is akarok gondolni. 

       –Nem lesz semmi gond, legalább is én nem fogom hagyni.

Az egész további napra ez a kis beszélgetés teljesen rányomta a bélyegét. Mind a kettőnket teljesen elnyomta az a gondolat, hogy nagy bajban vagyunk, és azt sem tudjuk, hogy mikor és hol fog bekövetkezni. Nem is mentünk együtt haza, Carline Cornéliussal ment. Szóval így elég fura volt, hogy nem én vittem őt haza. Egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

        –Talán összevesztetek? –kérdezte kedvesen a francia tanárnő. Hátra dobta szőke haját.

        –Nem hiszem. Talán egy kicsit.

        –Ne bánkódj. Mindenkivel előfordul.

        –Tudom, de valójában nem kellett volna megharagudnia. –elég rossz volt úgy beszélni a tanárnővel, hogy azt sem tudta éppen miről beszélünk. Egyre többet beszéltem vele. Már majdnem mindent elmondtam neki. Nem tudom miért tudott olyan könnyen a barátságomba férkőzni. Elég sokáig beszélgettünk még az iskola előtt. A tanárnő saját dolgairól is nagyon szívesen beszélt, egyáltalán nem az volt csak, hogy én beszéltem az én gondjaimról, ha nem ő is.

Egy párszor voltam is nála, meghívott engem és Carolinét teázni vagy volt mikor grilleztünk, az biztos, hogy nagyon jóba lettünk. Segített a francia háziban is.

Mikor hazaértem otthon nem volt senki. Így megint egyedül kellett volna ennem, de valójában semmi kedvem nem volt hozzá. Felmentem átöltöztem és lefeküdtem az ágyamba. Egyáltalán nem repkedtem a boldogságtól, mint eddig. A hatalmas boldogság helyére a kétség és a maró félelem költözött be.

Ezentúl a hetek egyre másabbak lettek. Azt éreztem egyre jobban szeretem a lányt, de a kétség és a tudatlanság még mindig benne volt a fejemben. Az idő egyre múlt és már majdnem el is felejtettük, hogy mekkora veszély leselkedik ránk. Szinte minden délutánt kihasználtunk, hogy együtt lehessünk. Valójában ez egy kicsit taktika is volt arra, hogy meg tudjam őt védeni.

A napok nagyon rövidek voltak, de az éjszakák annál hosszabbak és hidegebbek. A hó egyáltalán nem akart megszűnni, inkább még napról napra egyre több hullott a földekre. A kocsikon is megjelentek végre a téli gumik, így az iskolánál nem csúszkált mindenki össze vissza.

Estéket feküdtem csak és vártam, hogy végre elaludjak. Az iskolában szinte csak unalmas tanulás ment, semmi buli nem volt kilátásban. De talán jobb is volt így, mert a legutóbbi bulin is majdnem az életünkkel fizettünk.

De ettől volt még egy sokkal rosszabb nap is. Caroline szeretett volna engem hivatalosan is bemutatni a családjának. Egész héten arról beszélt milyen jó lesz végre, ha meg ismernek ők is. Nagyon idegesítő volt, mert az oké, hogy éppen már találkoztunk, de azt eddig nem tudták, hogy én farkas vagyok. Nem tudtam mire számíthatok. Talán majd megkötöznek és megölnek, de aztán megbeszéltem magammal, hogy ez butaság.

Amennyire csak tudtam kicsíptem magam, szóval egyből öltönyt vettem fel. Nem akartam egyáltalán elkésni, így inkább előbb elindultam.  Már fél hatkor a kocsiban ültem és zenét hallgattam. De aztán eszembe jutott még az is, hogy az ajándékot nem biztos, hogy jó, ha itthon hagyom. Besiettem és kivettem egy palack bort a hűtőből és beraktam egy kis ajándék szatyorba.  Nagyon izgultam, még soha nem éreztem magam ilyen rosszul.

Beültem vissza kocsiba és elindultam a végzetem felé. Félúton gondolkodtam, hogy még visszaforduljak-e, de már nem volt menekvés, mert oda értem a házhoz. Most nem várt senki, hogy kinyissa valaki az ajtót. Megnyomtam a csengőt, hallottam, hogy valaki az ajtó felé halad. Caroline nyitott ajtót.

      –Pont jókor jöttél! –mondta mosolyogva a lány.

      –Hoztam egy kis ajándékot! –felmutattam a bort.

      –Köszönjük, de nem kellett volna, aranyos vagy. Gyere be, ne itt kint beszélgessünk.

Bementünk a nappaliba, már ott várt minket mindenki. Clair arcán széles mosoly ült, egyáltalán nem volt viharos a tekintete, ahogy rám nézett. Mellette egyből ott ült a ház ura és velük szemben pedig Cornélius. Szokatlanul elegáns volt. Soha nem lehetett még őt így látni. Mindenki üdvözölt engem és  bementünk az ebédlőbe.

      –Remélem szereted fiam a vadhúst! Mert szarvas a fő fogás. –mondta Caroline apja.

      –Igen pont a vadfélék közül a szarvas a kedvencem. –feleltem sietve.

Az asztal nagyon szépen volt megterítve, mint valami királyi lakomán. A tányérok is olyanok voltak, mintha aranyból készültek volna. Az asztal közepén egy akkora vörös rózsa csokor állt, amitől szinte nem is lehetett átlátni a túl oldalra. A terítő hófehér volt és a tányérok mellett kis figurákra hajtogatott szalvéták fogták közre az evő eszközöket. Mindannyian helyet foglaltunk. Caroline egyből mellém ült, velem szembe pedig Cornélius. Az asztal két végére a szülők ültek. Cornélius úgy vicsorgott rám, mint valami farkas. Nem tudom mi baja volt. De miután megérkezett az első fogás már nem velünk foglalkozott.

Tyúkhús leves, nagyon finom volt, talán a levesek közül pont ezt szeretem a legjobban.  Kétszer is szedtem, olyan finom volt.

       –És, hogy megy fiam az iskola? –szólalt meg végül Charles.

       –Elég jól. Igaz mostanában egy kicsit lazítottam, hogy minden időmet Carolinével tölthessem.

       –Akkor te is ugyan olyan jó tanuló vagy. És hányadszorra járod ezt az osztályt? –folytatta tovább a kérdezgetést Clair.

         –Hát valójában nem is emlékszem rá. De körülbelül 50. ilyen tanévem ez már.

         –Már mi sem tartjuk igazán számon. De a miénk ettől biztos több.

         –Úgy unom már az érettségit. –nyafogott a lány. –És pechemre mindig ugyanazt húzom.

         –Én meg mindig szívok. Mert még soha nem sikerült még hasonlót sem húzni. –mondta egy kicsit dühöngve a fiú.

A második fogás volt a szarvas. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen lesz, de már mikor megéreztem az illatát tudtam, hogy nagyon finom. És ekkor kezdődött az igazi beszélgetés. Most következtek azok a kérdések, amiket nem nagyon szívesen hall éppen egy farkas.

        –És fiam miért döntöttétek el, hogy nem esztek emberi húst? –szólalt meg újra Charles.

        –Mert nem akartunk vadállatok lenni. Valójában én a szüleim miatt lettem ilyen. Nem nagy választásom volt, mert ha nem leszek farkas akkor lehet, hogy nem beszélgetnénk itt. –mondtam egy kicsit lehangolódva.

       –Örülök neki, hogy farkasok között is vannak ilyen józan gondolkodásúak.

       –Szerencsére már nem olyan a viszony a két faj között, mint régen. Megtudnak élni egymás mellett.

Egy kicsit csend lett és csak azt lehetett hallani, hogy mindenki eszik.  Tényleg mennyei íze volt a húsnak. Most is csak ettem, mint aki még soha nem evett ilyet. A köret is több fajta volt. Egyből a kezem mellett ott volt a krumpli püré és ettől nem messze pedig a rizs.

       –Valójában nem örülünk neki, hogy ti együtt vagytok, de a szív útjába nem lehet állni. Ha bármi baj történik mi mellettetek állunk. –szólalt meg az asszony újra.

        –Igaz még ilyenről nem hallottam, hogy egy vérszívó és egy farkas egymásba szeret. –mondta mosolyogva Charles.

        –És önök, ha nem is ennének semmit, akkor mi lenne?

        –Hát még soha nem próbálta senki, mert az éhség mindig is nagyúr volt.

Nem kellett volna nekem kérdeznem, mert ez után még több kérdést kaptam és nem győztem válaszolgatni. Cornélius újra méregetni kezdett minket. Nem tudtam rá jönni mi baja van.

Az utolsó és egyben a korona tetejére puding volt. Megettem azt is, de egyáltalán nem kellett volna, mert már így is tele volt mindenem. A desszert után még egy kicsit beszélgettünk és aztán felmentünk Caroline szobájába. A lépcső mellett végig festmények lógtak.

       –Ezeket ki festette? –kérdeztem kíváncsian.

       –Cornélius. Még nagyon fiatal vámpír volt és csak így bírta legyőzni a vér utáni vágyakat, hogy festett. –magyarázta meg a lány.

Felmentünk a lépcsőn, az ő szobájába mentünk. Felkapcsolta a villanyt, egyáltalán nem gondoltam, hogy éppen ilyen lesz a szobája. A helység egyáltalán nem illett bele a házba. A modern fekete és fehér bútorok teljesen elütöttek a barokkos stílustól. Talán csak az ágy volt olyan, ami bele illett a környezetbe. A szobából nyílt egy kis ajtó, ez vezetett ki a balkonra. Mind a ketten leültünk az ágyára és csak nézelődtünk. Ekkor vettem észre, hogy az egyik sarokban hatalmas kupacban plüss állatok üldögélnek.

      –Gyűjtöd őket? –kérdeztem egy kicsit nevetve.

      –Már nem. De egy időben nagyon is. –felelte a lány.

Aztán már nem bírtam tovább, meg kellett őt csókolnom. Ledöntöttem az ágyra és rávetettem magam. Vadul csókolózni kezdtünk. A lány letépte rólam az inget és én is lerántottam róla a felsőjét. Simogatni kezdtük egymást. Már majdnem történt valami, amikor megszólalt a fülemben egy hang, ami azt parancsolta, hogy még nincs itt az ideje. Kitéptem magam a lány karjai közül, de nem csak én, hanem a lány is megperdült és ő is az egyik sarokban landolt.

      –Még nincs itt az ideje. –szólalt meg a lány.

      –Nem vagyunk felkészülve rá. Szerintem én jobb, ha megyek. Hogy lehettem ilyen hülye, neked estem, mint valami állat.

       –Én is hagytam magam.

Lesiettem, elköszöntem mindenkitől. Talán nem vették észre, hogy mennyire zaklatott voltam. Caroline is kikísért, de most nem tartott olyan sokáig a búcsúzkodás. Láttam, hogy könnyes a szeme. Tudtam, hogy nem lenne szabad őt így otthagynom, de jobbnak láttam azt, hogy elmegyek. Mikor haza értem egyből bepattantam az ágyamba és teljesen magamra húztam a takarót. Még mindig rázott az ideg. Nem tudtam elfelejteni, ami történt. Az jutott folyton az eszembe, hogy meg is ölhettem volna. Ahogy pörgött az agyam, elaludtam.

Ezt az estét megpróbáltuk elfelejteni, de nem ment olyan könnyen, de mire egy kicsit homályosodni kezdett az a pillanat, sokkal boldogabban tudtunk egymásra nézni.

11. Az ünneplés

Annyira jó volt vele lenni, de szinte napról napra egyre jobban kívántam őt. Nem tudtam ellene mit tenni, mert a farkas lényem ezt kívánta. Valójában nem is akartam ellenállni neki. Ki eszeltem egy tervet.  Egyik este végre rá tudtam beszélni a lányt, hogy ünnepeljük meg azt, hogy már két hónapja együtt vagyunk. Igaz, szerintem nagyon jól is esett mind a kettőnknek az, hogy végre csak mi leszünk.

Heloween volt, minden gyerek meg volt őrülve az egész városban.  Szerintem csak nálunk nem volt előkészítve a cukor, mert biztosak voltak Everették, hogy ide nem fog feljönni senki.

  Aznap este elég borongós volt az ég és szinte az egésznapra ez volt a jellemző. Nagyon hideg volt. Az új ablakomon ki sem lehetett látni. Korán felkeltem és megmosakodtam, aztán reggeliztem és alig győztem már kivárni, hogy végre 6 óra legyen és találkozzak Carolinéval.

Nem tudtam semmire odafigyelni. Egész nap kapkodtam, mint valami őrült. Tévéztem, aztán egy kicsit böngésztem az Internetet, hátha találok valami érdekeset, amivel letudom magam kötni. Szinte óránként néztem a telefonomat mennyi az idő. De egyáltalán nem haladt semerre. Megebédeltünk. Ezzel is telt egy kicsit az idő, de még így is csak négy óra volt. Elmentem lezuhanyoztam és lassan készülődni kezdtem. Egy csíkos inget vettem elő és egy sötétebb nadrágot. Aztán egy másikat, mert egyáltalán nem tudtam mit lenne érdemes felvenni. Végül is addig válogattam, hogy arra jutottam, felveszem azokat a ruhákat, amiket először kiválasztottam. Felvettem és már indultam is, mert már háromnegyed hat is elvolt mire kész lettem.

Most úgy döntöttem nem virágot viszek neki, hanem valami finom csokit. Amit biztos nagyon szeret. Amennyire csak tudtam nyomtam a gázt, hogy még véletlenül se tudja azt mondani, hogy kések. Szerencsére csak egy percet késtem és a lány akkor lépett ki az ajtón. Rövid, vöröses denevér ujjú felső volt rajta és egy farmer. Szerencsére most ő sem öltözött ki annyira, így pont jó volt az én öltözetem is. 

Kiszálltam és kinyitottam neki az ajtót. Eléggé kedvetlen volt eleinte, de ahogy beszélgetni kezdtünk és beértünk a városba egyből sokkal jobb kedve lett.

      –Melyik étterembe menjünk? –kérdeztem egy kicsit tanácstalanul.

      –Hát Victor, ha emlékszel én még itt egyik étteremben sem voltam. –világosított fel a lány.

       –Van itt vagy két sarokkal arrébb egy kis olasz étterem, azt megnézhetnénk.

       –Nekem jó. Még olaszos kaját soha nem ettem. Pizzán kívül.

       –Én már igen. De csak lasagne-t.

A következő jobbos kanyarnál elfordultunk, itt még egy utcába befordultunk és már ott is voltunk. Kívülről nagyon hangulatosnak tűnt. A névtábla felett egy zöld, fehér és piros színekben villogó olasz csizma volt. Bentről hatalmas fény áradt ki.

Egy kicsit tétovázva, de aztán kiszálltunk és bementünk. Amint kinyitottam az ajtót mindenki ránk pillantott. Egyből leültünk az ajtóhoz legközelebbi asztalhoz. Bent hangulatos olasz zene szólt. Valójában az egész hely olyan volt, mintha tényleg Olaszországban lettünk volna. A falakon ott díszelgett a Colosseum és az egyik falon pedig Velence.

Az asztalon egyszerű fehér abrosz volt. Középen aprócska fehér virágcsokor. Nem volt nagyon sok fiatal. Amerre néztem csak idősebbeket láttam. Leültünk mind a ketten. Egy kicsit nyikorogtak a székek, erre megint ránk nézett mindenki. A hátsó pulttól egy magas, szőke hajú férfi lépett oda mellénk.

      –Jó estét! Hozhatom az étlapot? Valamit szeretnének inni?

      –Igen én kérek egy kólát. Te mit kérsz?

      –Én szerintem csak egy szénsavmentes vizet iszok.

      –Rendben, akkor mindjárt hozom az italokat és az étlapot.

Elrohant a pincér. Eltűnt a pult mögött. Újra szemügyre tudtuk venni a helyet. Nem messze tőlünk voltak a mosdók és ezek mellett egy hatalmas hallal teli akvárium állt. Egészen a nagy halaktól a kicsikig meglehetett találni benne minden fajtát.

Közben visszaérkezett a pincér is. Letette elénk az innivalóinkat, majd a kezünkbe nyomta az étlapot. Az étlapok vöröses színűek voltak. Vagyis bőrborításúk, de már nagy kopottnak tűntek. Biztos nem ma vették őket elő. Mind a ketten teljesen bele merültünk az olvasásba és csak akkor pillantottunk fel, mikor észre vettük, hogy felettünk áll a pincér.

      –Sikerült választani? –kérdezte erélyes hangján a pincér.

      –Valójában én egy egyszerű füstölt sajtos pizzára gondoltam. –szólaltam meg végül.

     –Nekem is jó lesz a pizza, majd eszek az övéből.

     –Akkor hozom nemsokára a pizzát. –újra eltűnt a pincér.

Láttam, hogy Caroline nagyon akar mondani valamit, de megvárta, hogy elmenjen a pincér.

     –Hát én nem tudtam mit választani. Olyan hülye nyelven vannak írva, hogy semmit nem tudtam kiolvasni. Szóval a pizzás dologgal teljesen kisegítettél. –mondta mosolyogva a lány.

     –Még soha nem voltatok Olaszországban? –kérdeztem egy kicsit csodálkozva.

     –Nem is egyszer. De nekem nem volt soha kedvem megkóstolni az olaszos kajákat. Ennyi. –magyarázta meg a lány.

Újra elhallgattunk és egymást néztük. A lány annyira csinos volt még így is, mint valami filmsztár. Csak néztem őt és tejesen elmerültem a smaragd zöld szemében. Aztán a lángoló vörös haját néztem. Nem ültem hozzá annyira közel, de még így is éreztem, hogy milyen jó illata van. Lassan oda csúsztattam a kezemet az övé mellé és megfogtam. Nagyon hideg volt most is, de nem akartam elengedni, mert a belőlem áradó tűz még az ő kezét is sokkal melegebbé tette.

Közben megjelent a lengőajtó mögött a pincér és egy pizzát hozott ki. Már nagyon éhesek voltunk, de sajnos nem nekünk hozta. Újra bement az ajtón és egy másik pizzát hozott, ezt már végre nekünk hozta. Egy hatalmas fatálon tette le elénk.

       –Jó étvágyat! –és el is viharzott.

 Nagyon forró volt. Éppen akkor lett kész. Még rendesen párolgott. Az illata vagyis inkább a füstölt sajt illata teljesen megtöltötte az apró éttermet. Nagyon sok sajt volt rajta és alatta hatalmas paradicsom karikák lapultak. Mind a kettőnknek ott volt a kés is, de szerintem egyikünk sem akart azzal enni. Elvettem egy szeletet. Bele haraptam, de nagyon megégette a számat, szóval ezek után már csak kicsiket haraptam. A sajt úgy nyúlt, mint a gumi, de nagyon finom íze volt. Caroline úgy ette a pizzát, mintha semmit sem érezne abból, hogy milyen forró.

     –Na, milyen? Hogy ízlik?

     –Nekem nagyon tetszik. –felelte a lány.

     –Ennek örülök. Inni kérsz még? –kérdezgettem a lányt, mert láttam, hogy nem fogja úgy sem mondani, hogy szomjas e vagy sem.

     –Nem, köszönöm. Még ez is itt van.

     –És örülsz neki, hogy eljöttünk?

     –Igen, csak még egy valamit elfelejtettünk. Nem koccintottunk még a kapcsolatunkra.

     –Tényleg. –jutott az eszembe.

    –Mivel vezetsz, szerintem alkohollal ne koccintsunk. Mind a ketten megemeltük a poharunkat és összeütöttük.

     –Igyunk arra, hogy jó sokáig tartson a kapcsolatunk és arra is, hogy soha ne szeressünk senki mást, így mint egymást. –újra koccantak a poharak.

Közben elfogyott a pizza is. Még valameddig beszélgettünk. Mindenről, a jövőről, a jelenről és a múltról, amiben mennyi minden másképp lehetett volna. De akkor soha nem ismertük volna meg egymást.

Kifizettem a pizzát és elindultunk a kocsihoz.

      –Mi legyen? Mit csináljunk?

      –Nem tudom. Felmehetünk még hozzánk is. Vagy lemehetünk a tóhoz is.

      –Akkor inkább mennyünk hozzátok még valami bajunk esik.

      –Jól van, akkor majd mutatok neked valamit.

Közben egy magas fekete ruhás férfi lépett oda hozzánk. Szinte az egész arca sötétbe burkolózott. Leemelte a fejéről a kalapot. Először azt hittem kiakar minket rabolni, de mikor megláttam a derengő fényben, hogy ő Roy Draken volt.

       –Jó estét fiatalok! Mi járatban ilyenkor?

       –Ünnepelni voltunk. –feleltem egy kicsit idegesen.

       –Értem. –morogta a férfi. –Fiatalok ez nem biztos, hogy nagyon jó ötlet, hogy egy vámpír és egy farkas ilyen közel kerül egymáshoz.

        –Nem mindegy magának mit csinálunk? –csattantam fel. –Most jobb, ha megyünk.

Beszálltunk a kocsiba és amilyen gyorsan csak tudtunk el is indultunk.

       –Ugyan mit akart ez a férfi?

       –Nem tudom, de azt biztos, hogy ő egy vámpír vadász.

Kicsit elhallgattunk mind a ketten, de valójában nem akartam elrontani ezzel a kis incidenssel, aminek valójában nem volt semmi értelme.

Akkor jutott az eszembe, hogy amit hoztam ajándékot nem is adtam még oda.

      –Amúgy hoztam neked ajándékot csak elfelejtettem oda adni. –szólaltam meg.

     –És hol van? –kíváncsiskodott a lány.

     –Ott van a hátsó ülésen. –a lány teljesen hátra mászott, mert alig találta meg az ajándékot.

     –Ez a doboz az?

     –Igen az. Van benne valami, ami kieshet szóval, jobb ha vigyázol.

     –Húh, de rejtélyes valaki. –mondta édesen kacagva a lány.

Végre aztán már tényleg megtalálta a ládát, mert először pont az elsősegély ládát húzta elő. Lassan lehúzta róla a masnit. A szalag közepén két ezüstgyűrű volt, mellette pedig ott lapult egy tábla csoki is. A lány először azt hitte meg akarom kérni a kezét.

     –Victor ugye nem? –rémüldözött a lány.

     –Nem ezt csak azért vettem, hogy valami jelezze, hogy mi összetartozunk.

      –Jól van, akkor fel is húzom. Add csak ide kezedet!

Szerintem ettől jobb és kedvesebb ajándékot nem tudtam neki adni most. A szemei úgy ragyogtak, mint a csillagok. És én is úgy éreztem, hogy ez nekem is megfelel.

 12. Lelketlen lélek

Az idő semmit sem változott. Az ég borult volt semmit sem lehetett látni. Egy darab csillagot sem. A városban még mindig jelmezes gyerekek járkáltak. Az egyik zebránál majdnem el is ütöttünk egy párat, mert csak úgy átszaladtak előttünk. Kiértünk a városból. Az ismert köves úton. Csak annyi fény volt, amennyit az autó lámpája adott. Nem sokára megpillantottuk a Colton villát, ami már teljes sötétségben volt.

     –Már biztos alszanak! – mondta a lány.

Leparkoltam a ház előtt. Kicsit még ültünk a kocsiban csak utána indultunk el a ház felé. Az ajtó nem volt csukva nagyon könnyen kinyílt. Nem gyújtottunk lámpát, hanem a telefonokkal világítottunk. Igaz én amúgy is jól láttam, de inkább legyen egy kis fény. A lépcsőfokokra hiába vigyáztunk, azok így is úgyis nagyokat reccsentek, ahogy felfelé haladtunk.

Végre beértünk Caroline szobájába. Itt sem gyújtott lámpát, csak egy aprócska égőt gyújtott meg. Levettem a kabátomat és csókolózni kezdtünk. Aztán az ágyon találtuk magunkat. Egyre vadabbul csókoltuk egymást. Aztán kis csókokat adtam a nyakára, ettől a lány egy kicsit megremegett. Nem tudtam parancsolni magamnak. Letépte rólam az inget, aztán leszakítottam a lányról a felsőt. Aztán végig mindenhol csókolgatni kezdtem. A lány teljesen elengedte magát. Mindent hagyott nem számított bármit tettem vele. Aztán csókolgatni kezdte a fülemet. Végig simítottam az egész testét. Éreztem, hogy reszket. Olyan volt, mintha félt volna. Beletúr a hajamba.  Láttam, hogy  becsukja a szemét. Aztán megragadta a vállamat. 

Az egész testét forró csókokkal borítottam el és ő is simogatni kezdett. Megharaptam a vállát egy kicsit felszisszent, de nem állt meg. Nem is gondoltam, hogy ekkorát haraptam belőle. Az ízétől teljesen megvadultam. Szinte már erőből csináltam, amit tettem. Caroline nem ellenkezett.Egyre közelebb csúsztunk és pár másodperc múlva egymásé lettünk.

Talán soha nem volt még ennyire jó bennem tűz égett. A szívem mintha kiszakadt volna. A lány fáradtan mosolygott. Abban a pillanatban mikor vége lett én teljesen kiürültem és azt éreztem, hogy semmi érzés nincs bennem. Tényleg nem éreztem semmit. A lány olyan volt mellettem mintha nem is ismertem volna. Undort éreztem, nem bírtam rá nézni. Lelöktem magamról a lányt. Lerántottam magamról a takarót és öltözni kezdtem.

     –Hova mész? – kérdezte döbbenten a lány.

     –Nem tudom, el kell mennem, mert nem tudok itt maradni. – felöltöztem és kinyitottam az erkély ajtót és leugrottam róla. Egyenesen a kocsi mellé érkeztem. Bepattantam és amekkora gázzal csak lehet elindultam. Hihetetlen düh öntött el. Nem tudom valójában miért, de a szívemet egyáltalán nem éreztem. A lány iránt érzett vágyak is teljesen elmúltak. Olyan sebességgel mentem, hogy alig láttam valamit. Kiértem az útra és elindultam a kanyarok felé. Az egyik kanyarban megcsúsztam és egyenesen a fák között landoltam. Azt éreztem, hogy becsapódok a fák közé és egy hatalmas csattanást hallottam. Betört a szélvédő, ami egyenesen hatalmas sebeket hasított az arcomba. De még sem éreztem semmit. Elájultam.

Már korán reggel volt, mikor magamhoz tértem. Nagyon éhes voltam. Bele szagoltam a levegőbe és éreztem, hogy egy fiatal ember vagy gyerek sétált arra felé. Megpillantottam egy embert, aki valószínűen eltévedt. Az illatában érezni lehetett mennyire retteg, ettől sokkal finomabb volt az illata. Kimásztam az autóból és átváltoztam. Egyenesen a férfi felé rohantam. Annyira gyorsan elkaptam, hogy még arra sem volt ideje, hogy elkiáltsa magát. Egyből a földre terítettem és elharaptam a nyakát. A vér spriccelni kezdett belőle. Felé hajoltam és így egyenesen a számba lövellt a vér. Aztán mikor még egy kicsit mozgott elkezdtem enni. Mámor töltött meg. Olyan volt, mintha a mennyben lettem volna. Lassan elértem a kedvenc részemhez, a májhoz. Miután végül is teljesen jól laktam elindultam hazafelé. Egyáltalán nem tudtam magamon uralkodni. Olyan volt mintha a testem és a lelkem külön vált volna. És a düh, ami újra meggyulladt bennem azt csak egy ember miatt éreztem Caroline Colton miatt. Egy hang szólalt meg a fülemben. Azt hittem teljesen megbolondultam.

      –Itt az idő. Meg kell keresned a templomot és be kell teljesíteni a sorsodat.

      –Hol van a templom? –kérdeztem vissza az ismeretlen hangra.

      –Csak kövess engem.

      –Hogy, ha nem látlak?

Újra körül néztem, de nem láttam semmit. Egyenesen a tó felé mentem. Nem tudtam, hogy merre menjek tovább.

      –Merre tovább?

      –Menj a legnagyobb szigetig. –szólalt meg újra a hang.

Elindultam a jégen. Hallottam, hogy recseg és ropog, de egyáltalán nem tudott betörni. Lassan elhagytam a legkisebb szigetet, ettől pár méterrel beljebb volt a legnagyobb sziget.

Ahogy közelebb mentem láttam, hogy itt körben be van törve a jég. Nem volt más választásom be kellett ugranom a vízbe. Elmerültem újra  fagyos vízbe. A víz alatt a sziklában volt egy hatalmas üreg. Azon úsztam be és pár métert még úsztam befelé. Mikor újra felbukkant a fejem a felszínre levegőhöz jutottam. Felpillantottam a plafonra. Hatalmas zöldes és kék cseppkövek lógtak alá. Olyanok voltak, mintha leakartak volna esni, de csak monoton csöpögő hangot hallatva lógtak alá a magasból. Nagyon hideg volt. Mindent moha borított. Lassan kisétáltam a vízből. Elég sötét volt vagy inkább szürkés köd töltött meg mindent. Megráztam magam, mint valami kutya, mert olyan nehéz volt a ruhám, hogy szinte teljesen összeroskadtam a súly alatt. A lépteim vízhangot vertek. Egyenesen haladtam a kongó barlangban. Ahogy haladtam befelé egyre világosabb lett. Vagyis inkább zöldes smaragd színekben táncolt minden. Egy szűkebb folyosón elértem egy kör alakú terembe. Az egészet víz borította és valójában ez a víz színezte az egészet zöldre. A tó közepén egy hatalmas templom állt. Az egész épület is szikrázó zöldszínt öltött.

Csodálkoztam is, hogy a hang elhallgatott a fejemben. De korai volt az öröm.

      –Be kell menned a templomba! –parancsolta hörögve a hang.

A lábaim nem engedelmeskedtek saját maguk indultak el a víz felé. Először csak az egyik lábamat emeltem a víz felé. De nem süllyedt el. Lepillantottam és láttam, hogy a víz alól apró fekete kezek tarják fent. Minden léptemet fent tartották, így jutottam el a templomig. Visszapillantottam magam mögé, hogy mégis mekkora távolságot tettem meg.

A templom rozoga ajtaja felé nyúltam. Leszedtem az ajtó kilincsről a mohát és besétáltam. Bent mindenhol erős gallyak nőttek be. Úgy kellett vigyáznom, hogy ne essek hasra. A tegnapi este óta sokkal gyengébbnek éreztem magam. De a harag mégis akkora erőt adott nekem. Az ablakok végig ki voltak törve, mindent végig színes üvegdarabok borítottak. Ahogy haladtam befelé a terem végében megpillantottam egy szobrot, egy hatalmas smaragd tőrt tartott a kezében. 

       –Mit kell tennem? –visszhangozta a hangomat az egész épület.

       –Csak ki kell húznod a tőrt és meg kell vágnod a kezed.  –mondta a gonosz hang.

       –Ki vagy te?

       –Az aki vissza adja neked a lelkedet, amit elrabolt az a kis boszorkány.

       –Akkor azért érzem magam ilyen furán? És azért nem bírtam megállni, hogy ne egyek.

       –Igen és amint elvégezted a dolgodat a lányt is el kell pusztítanod. Ti két külön faj vagytok, nem lehettek szerelmesek. Ő nem szeret csak el akarta venni a lelkedet. A vámpírok ilyenek.

       –De ő nem lehet ilyen. –próbáltam magamban bizonygatni.

       –De mindegyik olyan, sőt még rosszabbak is. –ordította most már dühösen a hang.

Közelebb sétáltam. Ekkor pillantottam meg, hogy valójában a szobor egy hatalmas kőszörny és a karmai között szorongatta a tőrt. Megtapintottam a kőtömböt, nagyon hideg volt, szinte rá fagyott a kezemre. A rövid penge megcsillant, pedig sehonnan nem jutott be fény. Nem tudtam könnyen kihúzni, mert nagyon erősen volt rögzítve a tőr. Miután kihúztam egyből a csuklómhoz emeltem. Összeszorítottam a fogamat. De semmit sem éreztem. Olyan volt, mintha csak egy apró pihével cirógattam volna a kezem. Nem tudtam parancsolni a kezemnek. Teljesen szinte az inakig hatolt a kés. Sűrű feketés vörös vér tört elő. Lassan csorgott lefelé a kezemen. Megemeltem a kezemet és a szoborra csurgattam. A vér lassan csurgott lefelé az egész alakon. Lassan izzani kezdett és szinte már majdnem gőz lövellt ki a szoborból. A csukott száj lassan nyílni kezdett. Hatalmas lángcsóva lövellt ki belőle. A száj egyre nagyobb lett. 

Vöröslő fény töltötte meg az egész épületet. A kitört üveg cserepek megemelkedtek és kitöltötték az üveg kereteket.

        –Na ezzel meg volnánk! Most akkor már csak a lányt kell elintézni. –mondta a hang. –Nem szabad felfedni magad, de ő már tudja azt, nem fogod őt békén hagyni.

Kisétáltam a templomból. Ekkor már az egész termet megtöltötte a vöröslő fény és szinte teljesen legyőzte a ragyogó smaragd színeket. A víz szélére léptem. A sziget szélén apró, megaszalódott kezek csapkodták a partot. Lassan lépdeltem előre. Aztán a kezek újra végig követték a lábamat. A vízen jártam.

Ez a vöröslő fény az egész barlangot megtöltötte. Még a legkülső teremben is látni lehetett.

Nagy levegőt vettem és elmerültem a vízben. Megtöltötte a fülemet a hideg víz és apró jég darabok úszkáltak benne. Már majdnem elfogyott a levegő mikor végre felértem. Úgy törtem elő a vízből, mint akinek már egy csepp levegője sem volt. Kimásztam a partra. A jég nagyon csúszott, alig bírtam megállni egy helyben.

Az idő nagyon gyorsan telhetett, mert mikor mentem le a barlangba, még világos volt, most már majdnem esteledett. Nem bírtam ki, hogy ne egyek újra. Megemeltem a fejemet és beleszagoltam a levegőbe. A tó szélén egy kecses szarvas állt. Újra mámor töltötte meg az agyamat és lopakodva közelítettem meg az állatot. Egy kicsit megcsúsztam a jégen, de az állat annyira maga elé meredt, hogy ezt sem vette észre. Már pár méterre voltam tőle mikor felkapta a fejét és rohanni kezdett az erdő felé. Én amennyire csak tudtam futottam utána és az egyik fánál aztán el is kaptam az állatot. A húsa mindennél finomabb volt. Szépen lassan megettem a combjait és a belső szerveit is egyenként beszívogattam.

Megint teljesen elteltem, egy kicsit szunyókáltam. Most már ettem és aludtam is, teljesen készen voltam az éjszakai életre. A kis ösvényt vettem birtokba. Egy másik szarvas futott el mellettem, de semmi kedvem nem volt üldözőbe venni tele hassal. Mikor megpillantottam a kocsimat nem akartam elhinni, hogy ennyire összetört. Az ajtók teljesen behorpadtak és a festék is végig darabokban leverődött.

Gyalog kellett tovább mennem, de ez egyáltalán nem esett nehezemre, mert olyan gyorsan szaladtam, mint a szél.

Egyre erősebben éreztem a lány illatát, ettől sokkal idegesebb lettem. Minden árnyék módjára suhant el mellettem és csak azt vettem észre, hogy már ott is voltam a Colton birtokon.

Az erkélyes szobából fény szűrődött ki. Felmásztam az erkélyen teljesen hangtalanul. Benéztem az ablakon és nem akartam elhinni, amit bent láttam. Az a férfi ült bent a lánnyal, aki nálunk is volt Roy Daken. Lassan odacsúsztattam a fülemet az ablakra és hallgatózni kezdtem.

       –Milyen volt amikor elrohant? –kérdezte gépiesen a férfi.

      –Hát teljesen zaklatott és úgy tűnt egyáltalán nem volt rendes.

      –Attól félek megtörtént vele, ami elől meg kellett volna védeni titeket. Egy vérfarkas soha nem lehet boldog. Főleg nem egy vámpírral. A vérfarkasokat csak a vér és a hús teszi boldoggá. De nálatok ez akkor teljesedett ki mikor lefeküdtetek egymással ekkor a lélek darabokra tört. Valószínű, hogy rád is nagyon dühös, de most egy cél élteti, a vámpírok kiirtása. És valószínű már a hangok meg is támadták a fejét.

        –Milyen hangok?

        –Mikor valaki elveszti a lelkét minden démon megpróbálja megszerezni a testét. Valószínű, hogy a poklot próbálják vele kinyitni és így akar testet ölteni a démon.

        –Mit tudunk ellene tenni?

       –Remélem, hogy még nem nyitották ki a kaput.

A férfi felállt és az égre pillantott. Az égen egy apró narancssárga fény jelent meg.

      –Sajnos már elkezdődött. Nem sok valamit tudunk tenni. Vissza kell szereznünk a lelkét, mert ha nem, akkor már nem tudjuk megmenteni. Végső esetben meg kell őt ölni, mert csak az csukhatja be az ajtót, aki kinyitotta és neked kell megtenni, mert te szereted őt.

       –De nekem nem lesz rá erőm.

       –Addig majd össze tudod szedni magad. Esténként jó, ha kinézel néha a teraszra, mert nem tudni ki leskelődik.

      –Nem tudom elhinni, hogy bántani tudna.

      –Ő már nem az, akit te szerettél. Szerintem én most megyek, majd meglátogatlak még holnap is.

A lány befeküdt az ágyába. Egyáltalán nem vette észre, hogy ott ülök a teraszon. Nem akartam őt megzavarni, ezért megvártam míg elalszik. Már nagyon sötét volt mire végre becsukta a szemét és szuszogni kezdett. Annyira gyönyörű volt még így is, hogy csak haragot éreztem iránta. Legszívesebben elvágtam volna a torkát, de jobbnak láttam a macska egér harcot játszani.

Leültem az író asztalához és egy papírt kerestem egy rövid üzenetet kanyarintottam a papírlapra. Letettem a lány ágyára.

Kedves Caroline!

Nem tudtam azt, hogy ennyire megnyugtató az, ahogy alszol. Több órán keresztül néztem, de aztán meguntam. A szád még mindig olyan édes, mint volt, de már semmit sem érzek irántad vagy ha érzek is dühöt, ami miatt alig bírtam azt, hogy ne öljelek meg. Nyugodj meg, esténként nem leszel egyedül, minden este veled leszek. A barátaidat is jobb, ha felkészíted minden esetre, mert bármi megtörténhet veled és velük.

Victor

A lány reggel mikor elolvasta a levelet apró könnyek hullottak le a takarójára. Nem bírtam addig elmenni, míg ezt nem láttam, hogy reagál a levélre. Lassan magához szorította. Tudtam, hogy fáj neki, de én ettől éreztem jól magam.

Nagyon éhes voltam, ezért elindultam vadászni. A napjaim azzal teltek, hogy már egyáltalán nem tudtam parancsolni magamnak. Szinte naponta vadabbnál vadabb ötletekkel vadásztam le az áldozataimat. Majdnem minden nap egy eltévedt emberrel találkoztam az erdőben. Ezeknek nagyon finom volt a húsuk, mert a félelem eszenciája ezt teljesen megédesítette.

Az estéimet a lánynál töltöttem, már szinte kora estétől ott ültem a teraszon. Nem gondoltam hogy egy ilyen vérszívó ennyire buta lehet. De ez is bebizonyosodott. Szinte minden nap egyre többen voltak nála. Nagyon élveztem azt, hogy idegesíthetem őt. Igaz nagyon nagy kár volt, hogy nem bánthattam. Az egyik este befeküdtem melléje és az orrommal végig simítottam az arcát, de erre sem kelt fel. Nagyon unatkoztam, ezért az íróasztal fiókjában találtam egy rajzlapot, amire lerajzoltam a lányt.

Másnap reggel az arca mellett hevert a rajz. Amikor megpillantotta az alján a nevemet fájdalmas sírásban tört ki. Szinte vörösre sírta a szemeit. Az iskolába is követtem őt. Mindenki furcsán nézett rám, de nem tudtam miért, hiszen külsőleg egyáltalán nem változtam meg. Az egyik szünetben a lány magányosan ült az egyik padon az udvaron.

         –A kisasszony meg itt üldögél egyedül. Jaj szegény. –mondtam a lánynak, amilyen gonoszan csak tudtam.

        –Mit akarsz itt?

       –Csak jöttem látogatóba. Meg akartam nézni nem-e hiányzok.

       –Miért csinálod ezt?

       –Mert így sokkal jobban érzem magam. Szabad vagyok és nem törődöm senkivel.

       –De Victor ez nem te vagy!

       –Te már csak tudod milyen vagyok! Lélek tolvaj.

       –Én nem tehetek róla. Az átok miatt történt.

       –Milyen átok?

Ezt már nem tudtam meg, mert azt éreztem, hogy mélyen elmerülök a hóban és egy erős ököl csapódott bele az arcomba. Cornélius volt az. Először még hagytam is magam, mert nem éreztem szinte semmit a fájdalomból. De aztán végül is egy rúgással elrepítettem magamtól. Cornélius nagyon ideges volt.

        –Caroline befelé! –ordított rá a lányra. Caroline amilyen gyorsan csak tudott eltűnt.

Mi tovább folytattuk a harcot. Egymás után csapódtak az arcokba az öklök. Aztán egy hatalmas szaltóval egyenesen hátrébb rebbentem, hogy aztán egy újabb csapással neki támadjak.

Hirtelen a levegő még hidegebb lett és két alak közeledett az iskola kerítése felé. Az egyiknek hosszú fekete haja volt, a másiknak pedig rövid szőke és hatalmas tüskékben állt. Mind a két férfi könnyedén átpattant a kerítésen. Cornélius felkapta a fejét. Nem tudom, hogy mitől, de megrémülve hátrálni kezdett és aztán berohant az iskola épületébe. Az egyik megragadta a jobb karomat, a másik pedig a balt. Úgy rángattak, mint egy rongybabát.  Könnyedén átszökkentünk a kerítésen. Nem tudom hová rángattak, de éreztem, ahogy a lábam végig húzódik a fagyott talajon. Egy barlanghoz tartottunk és aztán el is tűntünk a sötét üregben. Ahogy befelé haladtunk újra megütötte a szememet a vöröslő fény, már tudtam, hogy hol vagyok. Egyenesen a templomhoz vittek. Most nem átlépdeltünk a kezeken, hanem egy hatalmas ugrással már az épület mellett találtuk magunkat.

A szobor szája már egyre nagyobb volt és a vöröslő fény is egyre erősebb lett. Az erős kezek szorítása enyhült és végre már teljes terjedelmemben a földön voltam. Az alakok szája be volt varrva, pedig olyan volt, ahogy ide tartottunk, mintha beszélgettek volna, de akkor biztos  rosszul hallottam.

         –Hát megtaláltátok őt!

         –Miért talán azt hitted, hogy eltűntem?

         –Nem, csak szükségem van rád újra.

         –Mit kell tennem?

         –Nem sokára itt az idő. Meg kell védened a templomot, mert nemsokára elérkeznek azok, akik meg akarják akadályozni azt, hogy újra testet öltsek. Mindenre figyelj, mert mindenki gyanús lehet. Egy ártatlan lélek szívét kell elhoznod, mert e nélkül soha nem leszek újra élő. Most ha gondolod elmehetsz.  

Kijöttem a barlangból. Carolinéhez siettem.

Nicol és Jessy is ott volt nála, nem tudom mire készültek, mert valamiért sokkal halkabban beszéltek és semmit sem hallottam belőle. Valamire biztos készültek, de nem tudom mire. Igaz valójában nem is érdekelt, mert előbb utóbb úgyis kiderül.

Egyre közeledett a nap, amikor végre elpusztulnak a vámpírok és csak a farkasok fognak uralkodni. Nem tudtam valójában mikor, de abban reménykedtem, hogy minél előbb bekövetkezik. Az estéket szinte minden nap a lány ablakában töltöttem. Nem bírtam ki, hogy ne lássam őt. Soha nem vett észre. Általában csak akkor mentem el, mikor vadászni indultam.

13. Harc a lélekért

Egyik nap éjjel portyázni indultam mikor finom málna illat futott be az orromba. Az egész testemen reszketés futott át. Gyorsan felmásztam az egyik közeli fára és megvártam, hogy közelebb érjen a préda. A lány haját megfújta a szél és így még  jobban érezni lehetett az illatát. Nem bírtam tovább várni. Leugrottam és fáról és pont a lány előtt értem földet. Először nem is ijedt meg a lány. De aztán még is gyenge rettegés édesítette meg az amúgy is kellemes illatot. 

       –Mit akarsz Victor? –kérdezte a lány. –Már nem láttalak egy hete!

Ekkor jöttem rá, hogy ő Nicol. Egyáltalán nem tudtam őt felismerni pedig nagyon hasonlított valakire. 

        –Mit akarnák? Az jó kérdés, de én csak egyszerűen válaszolok. A véredet és a húsodat. –feleltem jó ízűt kacagva.

Közelebb léptem a lányhoz. Ő óvatos léptekkel hátrálni próbált, de hanyatt esett egy vastag gyökérben. Dobbantottam és egyből ott termettem mellette. Bele szagoltam a lány hajába ettől még jobban rettegni kezdett.

         –Victor miért csinálod ezt? –kérdezte könnyezve a lány.

         –Mert szeretnék veled játszani. Állj fel és fuss! –a lány alig bírt felállni annyira remegett a lába. –Indulj már! –szóltam rá újra és megrántottam a kezét ettől sokkal könnyebben fel tudott állni. Körül nézett aztán rám, hogy biztos, hogy elengedem-e. de mikor biztos volt, hogy elmehet amilyen gyorsan csak tudott elkezdett szaladni az erdő sötétje felé. 

          –Ne ezt már szeretem! –kiáltottam utána.

Én kicsi előnyt hagytam neki, mert így túl egyszerű lett volna. Igaz amúgy az is elég furcsa volt, hogy ilyenkor egyedül sétálgat egy lány. Na mindegy nekem jó szórakozásnak tűnt. Már elég messze érhetett, mikor én is elindultam.

A lány többször is hátra nézett nem e lát valamit, de annyira sötét volt, hogy hiába nézett hátra. A lány semmire nem figyelt oda mindenben hasra esett.

Felmásztam egy fára és egymás után nagyobbnál nagyobb ugrásokkal követtem a lány egyre közelebb értem, mert most újra megcsapott az illat. A lány egy tisztásnál járt mikor utol értem.

          –Vége a játéknak! –a lány ledermedt és csak állt. Leugrottam a fáról és egyenesen felé rohantam. Letepertem a lányt idegesen végignyaltam a nyakát. Így már nem csak az orromban, hanem a nyelvemben is éreztem az ízét és az illatát. A lány lehette az arcomra csapott. Nagyon hideg volt és én már nagyon is éhes. Lassan emeltem a fejemet a lány nyakához és lassan bele mélyesztettem a fogam. De nem haraptam el a nyakát csak megsebesítettem.

Új illat támadt fel a levegőben. Finom fűszeres rózsa illat Caroline közeledett. Felpattantam, de a lány továbbra is csak dermedten feküdt a földön.

           –Na ezt vártam már! –kiáltottam bele a halotti csendbe, amit csak a lány rettegő torokból jövő hörgése törte meg. Nem láttam semerre a lányt, de az illata elárulta őt. 

           –Talán félsz tőlem? –kiáltottam újra, de a mondat végét már csak repülve mondtam el, mert egy hatalmas kaptam a lánytól. Teljesen váratlanul jött az ütés. Egyenesen rám vetette magát.  Nagyon dühös volt. Szinte szikrázott tőle a levegő. Irdatlan méretű csapásokat. Alig tudtam magamhoz térni. A szemem alatt felrepedt harag és düh öntött el. Felpattantam egy ütéssel neki repítettem egy közeli fának. Elindultam újra Nico felé. Caroline ott támadt velem szemben és egy ügyes ütéssel hátrébb csúsztam egy pár métert, közben felszántottam a vastag hótakarót.

Caroline odaszaladt Nicolhoz ekkor vette észre, hogy a nyakából ömlik  a vér a kezét nyomta rá. De kezdte elveszteni az uralmát ösztönei felett a vér hatása miatt. 

           –Jessy! Roy! Segítség kell, mert Nicol el fog vérezni a nyakán egy hatalmas seb tátong! –kiáltott a lány. Jessy és Roy bukkantak elő a hatalmas sűrűből. A fiú teljesen meg volt rémülve azt hitte már nem is él Nicol. Jessy ölébe vette a lányt és elszorította a nyakát. Nem tudtam tovább várni újra támadásba lendültem. Neki szaladtam Carolinénak és megragadtam a nyakát. Egyáltalán nem volt felkészülve a támadásomra ezért tudtam olyan könnyen elkapni. Felemeltem a nyakánál fogva. Egyre erősebben szorítottam a nyakát. A lány szinte már csak épp hogy kapott levegőt. Nem tudták mit csináljanak. De aztán Roy egy fegyvert vett elő és egyenesen rám célzott. 

       –Engedd el a lányt! –ordította.

       –Miért engedném el? –kérdeztem vissza dacosan.

       –Mert jobban jársz!

       –Nagyon megijedtem! –folytattam tovább a gúnyolódást.

Ott álltunk az én kezemben a lány velem szemben pedig a vadász és ő mögötte a két szerencsétlen, akiket nem tudom miért kellett bele keverni. Mindenki lehelete köd módjára keveredett el a dermedt levegővel. Tudtam, hogy egyre fogy az időm és a lány felé hajoltam. Ekkor dördült el a puska.

Annyi időm sem volt, hogy védekezni tudjak a kezemet sem tudtam felemelni. Éreztem a kezem teljesen elgyengült és elengedtem a lány nyakát.

A csőből négy aprócska szikrázó ezüst golyó repült ki. Az egyik pont a szívem mellé fúródott be. Éreztem ahogy átszakította a húst. Egy másik a combomba. A töltények helyén olyan volt mintha lefagyott volna a testem. Elveszettem az eszméletemet éreztem, hogy a földön koppan a fejem egyesen Caroline mellé estem le. Nem tudtam, hogy meghaltam e.

De mikor felébredtem tudtam, hogy nem haltam meg. Egy ketrecben voltam és a falhoz láncolva csüngtem, mint egy denevér. Nagyon sötét volt. Talán egy pincében voltam. Egyetlen egy kis fény beengedő ablak nézett le rám.  A falról cseppekben csöpögött a víz. Volt ami pont az én fejemen landolt.

Halottam, hogy nyitódik a velem szemben lévő ajtó. Jasmine és Everett lépett be rajta. Láttam, hogy nagyon megviselte mind a kettőjüket az, hogy eltűntem. De azt nem gondoltam, hogy Jasmine ennyire gyenge lenne.

        –Jól vagy Victor? –kérdezte elcsukló hangon. Jasmine.

        –Jaj hagyjuk már ezt! –rivalltam rá a nőre és kiszakítottam magam a láncból és neki ugrottam a ketrecnek. Abban a pillanatban mikor hozzá értem a ketrechez égő fájdalom futott át a testemen. Nem csak egyszerű ketrec volt, hanem ezüstből volt. De amint láttam egyáltalán nem rémültem meg csak tovább álltak velem szemben. 

       –Mi történt veled? –folytatta tovább Everett. 

       –Minden. Végre boldog és szabad vagyok!

       –Így nem lehetsz boldog!

       –Miért nem? Csak az ösztöneimnek élek boldog vagyok. 

Mind a ketten dermedten néztek mintha a szemükkel próbáltak volna engem megváltoztatni. Látszott, hogy azon töprengenek, hogy mit kellene mondani, de nem találtak semmi alkalmasat ide illőt. Hátat fordítottak és kisétáltak a teremből.

        –Na végre, hogy egyedül hagytak! –kiáltottam utánuk, de már biztos nem hallották.

Végre egy kicsit csend volt és azon tudtam töprengeni, hogy mi módon tudnák megszökni. De semmi jó ötlet nem jutott eszembe. 

        –Használd a lányt! –szólalt meg a gyilkos hang a fejemben.

        –Nicolt?

        –Igen. Használd ki az érzéseit.

Ez eszembe sem jutott, de nagyon is jó ötletnek tűnt, de abban biztos voltam, hogy a lány még egy darabig nem fog őrködni jönni, mert a hatalmas sebtől biztos jól kimerült. Igaz annyira meg nem volt nagy hogy vérfarkassá váljon. Újra megragadtam a ketrec rácsait, hátha van annyi erőm, hogy szét tudjam feszíteni, de semmi erőm nem volt. Alig bírtam elengedni minden egyes izmomat összerántotta.

Már majdnem unatkoztam mire végre újra kinyílt az ajtó és bejött valaki. Caroline lépett oda a ketrec mellé. Egy próbát megért az is, hogy őt is megkérjem, hogy engedjen ki. Könyörögni kezdtem neki. Olyan voltam mint egy nyafogó kis fiú. 

        –Caroline engedj már ki? Nem akarsz kiengedni? Már nincs semmi bajom. –esedeztem a lánynak. 

         –Ne játszd már magad, mert megjárod!

         –Ez az igazság! Ne csináld már ezt! –folytattam tovább.

        –Ha tényleg megjavultál akkor már tudsz uralkodni magadon! –egy vértől csöpögő húsdarabot tartott elém. Először azt hittem, hogy tudom magomon uralkodni.

         –Na látod! –a lány szinte az arcomba dugta a húst. Megéreztem a vér illatát teljesen elveszettem a fejemet és neki ugrottam a ketrecnek.

         –Könnyen elárultad magad!

 Ezek után már hiába próbálkoztam. Minden hiába volt. Tudta, hogy semmi javulás nem történt. Leült a közeli székre és engem bámult.

          –Mit nézel? –kérdeztem nevetve. De a lány nem válaszolt olyan volt mintha nem is halotta volna azt, amit mondtam. Az ajtó felé tekintett mintha azt várta volna, hogy mikor jön már valaki. De nem nyílt a bejárat.

Hirtelen aztán felpattant. Kinyílt az ajtó és Cornélius jelent meg.

           –Ekkora a rajongó táborom? –kiáltottam oda a fiúnak.

           –Jobb ha vigyázol, mert nagyon cseles! –világosította fel Cornéliust a lány.

           –Oké. Nem kell félni, majd én vigyázok rá. 

           –Megyek beszélek Royyal.

            –Majd akkor reggelinél találkozunk.

A lány megsimította a vállát a fiúnak és kiment. Cornélius elhelyezkedett a széken olyan volt mintha nem fért volna rá. Nagyon unatkoztam és Cornéliust is szerettem volna egy kicsit feldühíteni . Abban reménykedtem, hogy így talán majd ki enged vagy nem tudom. 

           –Talán meguntad már te is vadkacsa vért? –kérdeztem tőle.

           –Nem mindegy neked mit eszünk.

           –Kíváncsi vagyok rá.

           –Miért talán önkéntesen felajánlod a véredet farkas?

           –Bolond lennék talán. Szégyent hoztok a fajotokra ostobák vagytok ti csak a vérért éltek. –folytattam tovább az idegesítést. De valahogy nem ért semmit. Olyan volt mintha kötélből lettek volna az idegei. Csak ült és bámult rám. Örültem neki, hogy végre én szívhattam az ő vérét. Mindennel próbálkoztam, de semmire nem reagált.

Közben kinyílt az ajtó és Roy lépett be rajta. A férfi nagyon csapzott volt. A haja csimbókokban lógott olyan volt, mintha több napja nem mosakodott volna és nem is aludt.

       –Roy nem lehetne most elintézni? –kérdezte Cornélius.

       –Tudom, hogy szívesen megölnéd, de nem lehet. 

       –Nagyon idegesítő volt. Alig bírtam már cérnával.

       –Nem szabad elveszíteni az önuralmadat. Most menj aludni, mert ki kell pihenned magad.

        –Jól van.

A fiú kiment az ajtón. Olyan gyorsan eltűnt mintha menekült volna. Roy lépett oda a ketrechez. 

         –Mi a helyzet a mi kis farkasunkkal? –viccelődött a férfi.

         –Nem kell a rizsa! –fortyantam fel.

        –Talán éhes vagy?

        –Nem most ettem.

Most pont fordítva volt. Eddig én fürkésztem a többieket. De most engem vizslatott a sebhelyes férfi. Olyan volt mintha egy szobor nézett volna rá. Kifejezéstelen arc. Egyelten érzelem tükröződött csak az arcán a megvetés. Nem tudtam, hogy mit akart, de semmi jóra nem számítottam tőle.

       –Milyen lelketlenül élni? –szólalt meg újra a férfi. Kicsit fellelkesedtem, mert eddig még erről nem kérdezett senki.

        –Mindennél jobb. Szabad és boldog vagyok. Csak az ösztöneim az urak.

        –Abba bele sem gondoltál még, hogy mennyi ember életébe kerül a te kis boldogságod? –a férfi teljesen össze ráncolta a homlokát.

        –Az emberek csak azért vannak, hogy táplálékok legyenek a démonoknak. –feleltem nevetve.

         –Nem kell már sokat kibírnod hamarosan vissza kapod a lelkedet!

         –Nem kell nekem. Csak, hogy állandóan fájjon a fejem.

A férfi arca teljesen elkomorodott és szinte égető lett a pillantása. A sok kósza hangtól, ami a fejemben kongott teljesen elálmosodtam. Elveszettem az eszméletemet és a földre estem. Aludtam olyan volt, mintha minden csak álmodtam volna. De sajnos nem. A ketrec mellett Nicol ült. Be volt kötve a nyaka. Valamit annyira olvasott azt sem vette észre, hogy én magamhoz tértem. A cella széléhez léptem erre figyelt fel a lány.

         –Hogy érzed magad? –kérdezte csengő hangon a lány. Itt volt az ideje az újabb próbálkozásnak. 

        –Nagyon jól. Köszönöm. Szinte teljesen jól érzem magam!

        –Biztos?

Eszembe jutott, hogy a lány mennyire oda volt értem tudtam, hogy ha ezt kihasználom akkor már csak nyerhetek. 

        –Nicol be kell vallanom valamit! –mondta amilyen kedvesen csak tudtam. 

        –Victor hagyjuk. Ami elmúlt azt már jobb nem háborgatni.

        –Ezt el kell mondanom, mert nem bírom tovább. Megbántam, hogy nem veled mentem a buliba. Ha nem hívott volna el Caroline akkor biztos, hogy megkérdeztem volna. Ja meg akkor is ha előbb tudom meg. 

        –Victor annyira nehéz volt téged vele látni!

        –Nekem is! Nem engednél ki? –kérdeztem meg újra.

        –Nem tudom, hogy jó ötlet-e.

        –Bízz bennem!

        –Én bízok!

A lány lassan odalépett szinte teljes óvatossággal a ketrechez megkereste a kulcsot a zsebében. Kicsit remegve bele helyezte a kulcsot a zárba és kattanva kinyílt.

Még tovább kellett játszanom. Mert még nagyon benne volt a lebukás veszélye. Kiléptem a fogságból és a lányhoz sétáltam. Nicol arca kedvesen felragyogott. Egyáltalán nem félt tőlem. Tényleg megbízott bennem. Megsimogattam az arcát. Éreztem, hogy kirázta őt a hideg. Kék szememmel mélyen az övébe néztem. A lány pupillája kitágult. Megcsókoltam az arcát ettől még libabőrösebb lett bőre. 

         –Tudtam, hogy segítesz! És köszönöm, de most mennem kell! –félre löktem a lány az egyenesen neki repült a falnak. Hatalmasat koppant a feje. Nem akartam odamenni hozzá, hogy mi baja van. De éreztem, hogy lélegzik és a finom málna illatot még most is éreztem. Amennyire csak tudtam halkan kisétáltam a sötét veremből. Egy szürkés fénybe burkolózó folyosóba kerültem. Nem tudtam merre menjek. Csak ténferegtem mint aki azt sem tudja hol van.

A falakat régi nagy galléros alakok festményei borították. Kezdtem azt sejteni, hogy a Colton birtok alaksorában lehettünk.  Sorban haladtam el az ajtók mellett. Csak egy volt nyitva az is folyosó végén. Fény és hangok szűrődtek ki. Oda lopóztam és hallgatózni kezdtem.

          –Még el kell mennünk Johannához! Csak nála van a városban lélek kristály. –mondta  a férfi hang. Ez a név először nem is tudtam hova tenni, de utána rájöttem, hogy ez a keresztneve a francia tanárnőnek.

           –Mikor akarsz elmenni érte? –szólt a másik hang ami Carolinéhez tartozott.

           –Minél előbb jó lenne!

           –Akkor szerintem amint fel kell a nap én elmegyek érte!

           –Egyedül nem mehetsz! Ha annak valami baja lesz valószínű, hogy nem fogunk időben lélek kristályt találni.

Már jártam többször is a francia tanárnőnél szinte már majdnem minden egyes zugot ismertem a házban. A falon ott ketyegett egy hatalmas óra, csak fél öt volt rajta. Szóval még nagyon sok időm volt. Közben hallottam, hogy Nicol sikítozni kezdett. A szobában sietősek lettek a léptek. A folyosó vége felé rohantam. Szerencsére volt egy ajtó ami egyenesen  kertre nyílt. A város egyik széléből a másikba kellett menni, mert a tanárnő még az iskolán túl lakott. A városon áthaladtam minden olyan volt mint valami kísértet lakta hely. A talpam alatt csikorogva ropogott a hó. Még majdnem teljesen sötét volt. Az utcai fények is pislogva világítottak. Az ég most elég tiszta volt ezért szinte minden csillagot látni lehetett. A holdból csak egy aprócska csík látszott. 

14. Egyetlen esély

oszlani kezdett a sötétség olyan volt mintha hajnalodott volna. Közben elhaladtam az iskola mellett, ami még teljesen néptelen volt. Olyan volt mint valami hatalmas alvó óriás. Egy kis földútra tértem rá, ami egyenesen a ház felé vezetett. Egy régi ház emelkedett a dombon. Vagyis nem volt annyira régi már. Mert már szinte teljesen fel lett újítva. A ház előtt egy kiskert volt, amit teljesen belepett a hó és apró törpe sapkák néztek ki a vastag hó alól. A Nap halvány fénye teljesen oda sütött a dombra. Fenséges kilátás nyílt innen az egész városra.

Bekopogtam. Hallottam, hogy valaki közeledik az ajtóhoz. A tanárnő nyitott ajtót. Teljesen fáradt volt még a szemei teljesen feketék voltak és hossz köpenyben volt.

         –Jó reggelt tanárnő!

        –Szia Victor! Minek köszönhetem ezt a korai látogatást? –kérdezte ásítozva a nő.

        –Bemehetnénk? Nem igazán jó itt kint beszélgetni. 

        –Nagyon rejtélyes vagy. –tágabbra nyitotta az ajtót és besétáltam. Leültem a nappaliban. És vártam, mert közben a nő elment kávét főzni. Eltelt vagy tíz perc mire vissza jött. Közben engem már majd meg evett az ideg. De aztán egy kis nézelődéssel elodáztam.

        –Miért jöttél végül is ilyen korán? –közben hatalmas cukor halmot lapátolt a kávéjába.

        –A lélek kristályért küldtek! –közben megcsörrent a telefon. Az asszony fel vette.

       –Igen Johanna.

       –Elnézést tanárnő, de mindjárt ott leszünk a gömbért. Victor megszökött és teljesen megőrült. Nagyon vigyázzon. Valószínű, hogy Victor is oda tart, de neki ne adja oda. –az asszony teljesen megfehéredett.

        –Már itt van!

        –Semmi esetre sem adja oda neki. Mindjárt ott leszünk. –Caroline volt az lecsapta a kagylót. Az asszonyom rendesen lehetett látni, hogy megrémült. nem tudtam, hogy ő most valójában mennyire van beavatva a dolgokban, de most teljesen felvilágosodott. Az biztos.

         –Victor nyugodj meg mindjárt itt lesz a segítség! –szólalt meg újra a nő.

         –Ebből elég volt! –kiáltottam és felpattantam a kanapéról. –Hol van a kristály?

         –Nem tudom, hol van. Fent van valamelyik ládámban. –felelte zavartan a nő.

         –Ha meg mondja már el is tűntem én nem akarom magát bántani! –mondtam egy kicsit higgadtabban az asszonynak.

         –Tudod hol van a hálószobám? –kérdezte remegve a nő.

         –Igen, tudom.

         –Az ágy végében van két láda a kettő valamelyikében van.

Bólintottam és vadállat módjára felrohantam az emeletre. Benyitottam a vöröslő színekben úszó szobába. A vaskeretes ágy végében tényleg ott volt két láda. Egyből a hozzám közelebb esőt felnyitottam és dobálni kezdtem kifelé belőle a sok üveget. Nem is tudom, hogyan tudott annyi minden bele férni, abba a ládába. De nem találtam meg amit kerestem pedig, teljesen  átkutattam az egészet.

      –Ebben nincs! –kiáltottam dühösen és lerohantam a nőért és hajánál fogva felhúztam a szobába. A nő már szinte sírt annyira fájt. 

      –Akkor nézd meg a másikat. –felelte sírva a nő. Abba is bele ástam magam egymás után dobtam hátra az üvegeket a különböző zacskókat, amikben fura virágok voltak. Már majdnem azt is teljesen kiürítettem mikor végre megtaláltam amit kerestem. Egy ragyogó átlátszó kristály gömböt.

       –Köszönöm én akkor már mentem is! –lefelé lépdeltem a lépcsőn mikor utánam szaladt az asszony.

       –Nem mehetsz el! –a zsebem után nyúlt, hogy ki vegye kristályt, de ahogy én vissza rántottam a kezét megcsúszott és vagy kettőt is bukfencelve elterült a lépcső aljában valószínű, hogy a nyakát is eltörte. A kristályt is magával vitte és az porrá tört. Én nem akartam őt bántani saját magán segített. Nekem csak ennyi jutott eszembe.

        –Hoppá!   

Átléptem a testet és az ajtóhoz lopakodtam. Egy terepjáró állt meg a ház előtt. Caroline és Roy lépett ki belőle. Az ajtón már nem tudtam távozni így csak fenti ablak jöhetett szóba. Felmentem vissza a hálószobába és kinyitottam az ablakot nem volt túl magas így bátran kiugorhattam. Egy kopottas barna tetőn találtam magam. Lemásztam a lugason és az erdő felé tartottam. Erre a sok izgalomra teljesen meg is éheztem. Szívesen megettem volna egy embert, de most egy kisebb vadkannal is beértem. Elbújtam az egyik fa mellett. A disznó csendesen kutatott az avarban élelem után, de szinte semmit sem talált. Amennyire csak tudtam közel sétáltam hozzá. Felütötte a fejét, de nem rohant el szaglászni kezdett aztán elvisította magát és rohanni kezdett. Én kiléptem a fedezékemből és a nyomába eredtem. Már majdnem elkaptam mikor orra buktam egy gyökérben. Gyorsan felpattantam és már futottam is tovább. Elég sokáig üldöztem mire végre megfogtam. Mikor leterítettem még akkor is vadul fujtatott és ki akart szabadulni. De miután elharaptam a nyakát már csak néha rándult meg. Így nyugodtan hozzá fogtam a lakmározáshoz.

Miután jól laktam egy kicsit szundítottam, mert fényes nappal úgy sem láttam semmi értelmét annak, hogy a városban sétálgassak.

Mikor felébredtem a hold már fent volt az égen és egyre vastagabb lett az ezüstsarló. Nagyon hideg volt a város felől hatalmas füstfelhő szállt fel. Itt volt az ideje, hogy meglátogassam a lányt, mert már majdnem hiányzott. Elindultam a birtok felé igaz először még be kellett magam tájolni, mert egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy jó irányba megyek. Végül aztán ismerős szag töltötte meg az orromat és elindultam az irányába. A hatalmas kerítést könnyedén átugrottam nem is gondoltam, hogy ilyen magasat tudok ugrani. Teljesen más szárnynál másztam be így az is egy kis időbe telt, mire szinte minden ablakot végig néztem és megtaláltam a lány erkélyét. Dobbantottam és megkapaszkodtam a fagyos márványon. Nagyon csúszott így sokkal óvatosabban húztam fel magam. A lány már ágyában ült. Mickey egeres póló volt rajta és valamit nagyon olvasott. De amint felértem az erkélyre egyből észrevett.

       –Mit akarsz már megint itt? –rivallt rám a lány.

      –Látni akartalak!

      –Jó vicc. Minek jöttél ide?

      –Nem tudok úgy élni, hogy ne lássalak! –feleltem nevetve.

      –Victor így nem tudunk rajtad segíteni.

      –Ha tudnád mennyire fáj! –törtem ki hatalmas sírásban nem tudtam miért, de olyan volt mintha fejem szét akart volna szakadni. Leültem a terasz ajtajába és úgy zokogtam. Nem volt lelkem, de valahogy mégis megtámadtak a kósza érzelmek, amik szinte teljesen legyengítettek. A lány is odaült az ajtóba és felemelte a kezét olyan volt mintha nem bírt volna kinyúlni. Én is felnyújtottam a kezemet, ahogy a küszöbhöz ért a kezem olyan volt mintha egy láthatatlan erő védte volna szobát. Égette a kezemet, de az, hogy a lány kezéhez értem az minden fájdalmat elfelejtetett velem. Én nem tudtam bemenni és ő sem tudott kijönni, de talán jobb is volt így.

Hallottuk, hogy valaki közeledik Cornélius rohant be a szobába. Amint megpillantottam felugrottam és elrohantam. Mind a ketten kint álltak a teraszon és nézték, hogy merre megyek. Lehet nem kellett volna elmennem, de így mégis jobbnak éreztem. Annyira dühös lettem, hogy ilyen könnyen eljöttem, hogy a haragomat muszáj volt levezetnem és ezt egy fa bánta. Olyan erősen ütöttem bele, hogy az egyből szikrázva kidőlt. Sokkal jobban éreztem magam a haragom és a düh egyből elszállt.

A hó újra esni, a hatalmas hópelyhek hűsítően estek rá a kezemre. Teljesen elbűvölt a hóesés. Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerű dolgok is tudnak ennyire érdekesek lenni. És közben az jutott eszembe, hogy így már semmi esélyem nincs arra, hogy megérintsem Carolinét. Nem tudtam kiverni a fejemből őt. Az volt talán az egyetlen olyan érzés amit iránta éreztem ami megmaradt egy kicsit. De ez legtöbbször haragban tört rám.

Már nagyon régen nem voltam otthon. Muszáj volt egy kicsit haza mennem, mert kíváncsi voltam mennyi minden változott. Könnyedén felmásztam a falon és szobám ablakán bementem. Az ágyamon ugyan úgy ott álltak a ruhák, amiket akkor válogattam, amikor vacsorázni készültünk. Ledobtam róla a ruháimat és bele feküdtem. Annyira jó volt végre a saját ágyamban feküdni és ábrándozni. Igaz jól összesároztam, de nem nagyon izgatott. Nem tudtam hol lehet Jasmine és Everett, de ők biztos nem voltak otthon, mert szinte halotti csend vett körbe mindent. Bejártam minden szobát. Minden ugyan úgy volt mint mikor elmentem. A konyha asztalon egy kis levél hevert.

Drága barátom Everett!

Még nincs semmi veszve. Tudunk segíteni a fiatokon, de össze kell fognunk. Nem szeretném őt megölni csak végső esetben. Jasmine te is légy nagyon erős, mert rád is szükség lehet.

Most csak ennyit írok, majd a többit elmondom személyesen!

Roy

Valamire nagyon készültek, mert még őket is beakarták vonni. Igaz most ez egyáltalán nem érdekelt. Ez jól esett, mert nem felejtettek el. Nem tudom mi volt velem, mert teljesen elgyengültem a sok emlék között. Arra gondoltam biztos Caroline miatt lettem ilyen, mert mostanában szinte semmilyen érzés nem kavargott bennem. Kinéztem a nappaliban a hatalmas üvegablakon a ház előtt ott volt az én Nissanom. Nagyon rossz állapotban volt. Nem is akartam elhinni, hogy mennyire összetört. Csak fehér nejlonnal volt letakarva. Végig simítottam az oldalát és éreztem, hogy mennyire összekarcolódott.

Lassan magára hagytam az otthont a kocsimat és elindultam az új otthonomba a természetbe. Egy ismert, de már rég nem érzett érzés támadt meg a magány. Itt volt az ideje, hogy bővítsem a falkát.  Több napon keresztül csak figyeltem az embereket. Nagyon nehezen találtam meg azokat, akik igazán megfelelőek lettek volna.

Elsőnek egy lány választottam ki. Ő volt Janina. Az illata olyan volt mint a frissen szedett eperre emlékeztetett. Teljesen megőrjített. Korom fekete haja volt és kissé sápadtas arca volt. A teste olyan volt mint egy álomgyáras filmsztár teste egyelten hiba sem volt rajta. Éreztem, hogy valami baj fog történni vele. Megpróbáltam mindig a sarkában maradni, de soha nem vett észre engem. Mindenhova követtem őt. Közben azt is megtudtam a lány Moszkvából jött cserediákként. Így már értettem miért beszélt olyan furcsán, mert egyáltalán nem is gondoltam erre. Késő este is követtem. Hosszú fekete kabát volt rajta és sapkáját mélyen bele húzta fejébe így nem sokat látott. Éppen a moziból tartott haza. Egy száguldó autó közeledett a lány nem vette észre és lelépett a járdára. De az autós sem figyelt. Csak akkor vette észre mikor már közvetlenül odaért a zebrához. Hiába fékezett a távolság is rövid volt meg a fagyos csúszós úton még tovább csúszott az autó. A lányt magával sodorta. A lány nagyon nagyot esett szinte több métert repült. Aztán elterült a hóban és az alatta lévő fehér lassan teljesen vörössé vált.

Szerencsére én is ott voltam, oda siettem hozzá. Letérdeltem melléje. Az autó is megállt és odarohant hozzánk. A lány egyáltalán nem volt magánál. 

          –Már hívtam a mentőket! –mondta remegve a férfi.

          –Nem kell ide semmi! –vicsorogtam rá a férfire. Az ember annyira megijedt. Talán túl hatásosra is sikerült. Nem tudtam merre szaladjon. Végül aztán megtalálta az autóját és elhajtott. Csak mi maradtunk ketten. Teljes volt a csend. Körülöttünk csak a szürkésen ásítozó lámpák világítottak. Olyan volt mintha nem is élt volna senki a városban.

A  lány fején is hatalmas seb tátongott. Megmozdította a fejét és kinyitotta  a szemét. 

        –Ki vagy te? –kérdezte zavarodottan. –Mi történt?

        –Victor vagyok. Jobb lenne ha nem beszélnél! Mindjárt ideérnek a mentők!

        –Köszönöm, hogy itt vagy velem! –mondta nyöszörögve a lány.

        –Jól van, de most már tényleg fogd be!

Távolból sziréna hangja szólalt meg egyre közelebb értek. Már a fényeket látni lehetett, de még sem értek még oda. Egyre idegesebb lettem, mert a lány már szinte teljesen kihűlt. Levettem a zakómat és ráterítettem. Végre odaértek a mentősök. Egy magas mentős lépett ki a kocsiból és oda szaladt hozzánk.

       –Mi történt? –kérdezte vastag hangján.

       –Elütötte egy autó.

       –Rendben. Hogy hívják?

       –Janina.

      –Janina hallasz engem? Magadnál vagy? Fáj valahol? –először nem is szólt a lány azt hittem, hogy már meghalt. De aztán felnyögött és újra beszélni próbált.

      –Fáj nagyon a fejem a lábaimat nem érzem. Meg az oldalam is hasogat.

      –Peter hozd a hordágyat, mert minél előbb kórházba kell őt szállítani. –kiszállt a sofőr és kivette hátulról a hordágyat, amilyen gyorsan csak tudta oda hozta. Megfogták a lány és átemelték. Berakták a kocsiba. Muszáj volt vele mennem, mert meg kellett tudnom hogy menthető vagy semmi esélye nincs arra hogy túl élje.

Amikor beértünk egyből a műtőbe vitték és több órán keresztül volt bent. Alig vártam már mikor hozzák őt ki. Fel és alá járkáltam olyan volt mintha tényleg idegesített volna az, hogy még nem hozták őt ki. Rápillantottam az órára. Már eltelt egy óra aztán még egy és akkor jelent meg az orvos elég elkeseredett ábrázattal.

         –Ön uram a lánynak az ismerőse? –kérdezte az orvos.

         –Igen én.

         –Semmi jóval nem tudom szolgálni. A fejét összevarrtuk, de a gerince valószínűleg megsérült így nem biztos, hogy fog tudni járni. És valószínűen van belső vérzése is.

         –Mennyi ideje lehet hátra?

         –Nem tudom biztosan, de csak pár nap.

         –Meglátogathatom most?

         –Még alszik, de egy pár óra múlva már teljesen magánál lesz.

         –Elmondja ön neki vagy inkább én?

         –Majd én. –az orvos egy kényszeres mosolyt erőltetett az arcára és kezet fogott velem. Csak én maradtam az orromat a kórház undorító szaga töltötte meg olyan volt mintha a halál repkedett volna körülöttem nem gondoltam, hogy ekkora nagy baja lesz a lánynak.

Újra leültem és vártam. Az óra egyre idegesítőbben kattogott. Annyira lassan teltek az órák. Kínomban már az újságokat olvastam.

Már reggel volt az ablakon gyenge fény szökkentbe és én is egy kicsit szundítottam. Egy nővér lépett oda mellém.

         –Uram felébredt a lány. –amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és rohantam be hozzá. Nagyon rosszul nézett ki. Csak én voltam az egyedüli, aki megakarta látogatni. Nagyon furcsa volt az, hogy még egy ember sem volt rá kíváncsi. A szeme körül sárgás fekete foltok voltak. A haja össze vissza ált és szinte az egész teste teljesen sápadt és kékes volt. Mindenhonnan csövek lógtak ki nagyon szörnyű látvány volt. Amint oda léptem az ágyhoz a lány felém nézett. 

         –Szia! Hogy aludtál? –érdeklődtem. A lány nagyon megörült annak, hogy egy ismerős arcot lát.

       –Hát elég jól csak még mindig nagyon fáj a fejem.

       –Beszéltem az orvossal! Semmi jót nem mondott! –a lány arca szinte teljesen megváltozott a szemei vörösödni kezdtek és apró könnyek buggyantak ki belőlük.

       –És mit mondott? –kérdezte zokogva a lány.

       –Lehet jobb lenne, ha később tudnád meg!

       –Nem én most szeretném!

       –Te tudod. Azt mondta, hogy nagyon súlyosan megsérültél valószínű, hogy nem fogsz soha többet járni. És a belső vérzésed miatt már csak pár napod van hátra. –ettől teljesen darabokra esett. Olyan hangosan zokogott, hogy még talán kintre a folyosóra is lehetett hallani. Igaz engem ezzel nem tudott meghatni, de azért próbáltam együtt érző arcot vágni.

       –Így nem akarok élni! –ordította a lány.

       –Én tehetek róla, hogy újra boldog légy. Csak egy kicsit talán fájni fog. De aztán minden sokkal jobb lesz.

Lassan felé hajoltam a lány közben már becsukta a szemét. A finom illat szinte teljesen felfordította az üres gyomromat. Egy kis darabok kiharaptam a nyakából. Vér sercent ki olyan volt mint egy kis szökőkút. A lány rázkódni kezdett. Égni kezdett mindene. Nagyon rosszul nézett ki, de amennyire csak tudtam lefogtam őt. Nagyon fájdalmas a méreg, de utána minden jobb lesz. A lány szemei teljesen kifordultak. Aztán hirtelen ledermedt és megállt a szíve. A fehér párna vörössé vált és csöpögött lefelé az ágyról a vöröslő nedű.

  A füléhez hajoltam és bele suttogtam.

       –Milyen érdekes a nehéz halál után még boldog is lehet bárki. –elvégeztem a dolgom, már csak várni kellett. Tudtam, ha felébred először engem fog megkeresni igaz ennek így kellett lennie.

Ahogy sétáltam kifelé Jasminnel futottam össze.

        –Hát te meg mit keresel itt? –kérdezte teljes sápadtsággal a nő.

        –Jöttem látogatóba!

        –Mit tettél már?

       –Unatkozom egyedül. –mondtam kacagva. –De én megyek is, mert egyáltalán nincs kedvem cseverészni. –az asszony nézett rám és még akkor is mikor kifelé sétáltam. Nem akartam őt megbántani, de annyira jól esett volna. Arra gondoltam, hogy máskor is meglehetne őt látogatni és bepótolni.  

Itt volt az idő, hogy újabb falka tagot keressek. Egész nap a városban sétáltam és fürkésztem az embereket. Arra gondoltam, hogy csak egy fiatalt kellene keresni, mert akkor tényleg igazán dinamikusak lehetünk. De sajnos ez nem volt olyan egyszerű. Végül aztán nem tudom hány nap telt el mire végre megtaláltam azt akit kerestem. Egy gazdag fiút Christian. Ő valószínűleg francia volt, mert cserediák volt ő is. Igaz a nemzetiségét a nevéből következtettem ki. Nagyon sok csere diák volt a városban, mert innen jártak a legtöbb közeli egyetemre.  

Mindig egyedül járkált vagy ha éppen valakivel volt akkor azzal dicsekedett, hogy milyen sok pénze van. Tudtam, előbb utóbb erre valaki fel fog figyelni.

Nem kellett sokat várni. Az egyik közeli kocsmában ünnepeltek ő és a barátai. Nem tudom, hogy miért pont ilyen rossz környéken voltak. Már bent is majdnem verekedésbe torkollott az ő vigadásuk. De valójában a baj csak akkor történt mikor kiléptek a kocsmából. Nagyon sokan voltak a támadók és sötét ruhát viseltek. A barátainak még sikerült elmenekülniük, de neki nem volt rá esélye sem. Lefogták és elvették tőle minden ékszerét. Aztán szinte minden egyes rabló belé mártotta a kését és ott hagyták őt meghalni. Kiléptem a rejtekemből és oda sétáltam. A fiút már vér tócsa vette körbe és a szájából is vér folyt. Itt már nem volt idő ara, hogy várjak megharaptam és ott hagytam. Nem vártam meg, hogy mi történik vele, mert biztos voltam abban, hogy hatásos volt a méreg.

Visszamentem az erdőbe és lefeküdtem az egyik fa tövébe. Végre aznap este először teljes nyugodtsággal aludtam el. Már csak arra kellett várni, hogy feljöjjön az új Hold és engem megkeressenek.

15. Az ivadékok ébredése, új Hold

A legkorábbi idők sajátja volt, hogy az ember és természet közötti kapcsolat a természeti jelenségektől való félelmen alapult, és minden ilyennek természetfeletti hatalmat tulajdonítottak, istenként félték a Holdat.

Így a Nap mellett a Hold is istenséggé vált. Ez a hagyomány szervesen beépült az ókori több istenhívő kultúráiba is. A nyugati kultúra első holdistene a görög hitvilág Szeléné istennője volt. (A Hold keringési ideje és a nők menstruációs ciklusának egyezősége miatt az ókori kultúrákban általában női istenségként képzelték el a Holdat, az ikertestvérének tartott Napot pedig férfiként személyesítették meg.) Szeléné egyébként a mai napig jelen van a Hold kultúrájában: az égitest felszínének térképezésével foglalkozó tudományt szelenológiának, szelenografikának nevezik. A görög kultúrában azonban nemcsak Szeléné volt az egyetlen holdisten, egy főisten, Artemisz is megtestesítette az égitestet. A görög hiedelemvilág az idők során egyre inkább Apollón istent kezdte napistenként tisztelni a „szimpla, csak napistenként tisztelt” Héliosz mellett. A vadászat istennője, Artemisz pedig Apollón ikertestvére lévén logikusan foglalta el a holdisten(nő) trónusát is. Ugyanez a kettősség a görög hitvilágra épülő római kultúrában is megfigyelhető volt. A római holdistennő Luna volt, aki mellett Diana (Artemisz római megfelelője) is holdistenként jelent meg.

Természetesen a Holdnak voltak férfi istenei más több istenhívő kultúrákban. A mezopotámiai Manna, az egyiptomi Tot, a japán Csukujomi stb. Megfigyelhető, hogy ezekben a kultúrkörökben női napistent tiszteltek. Azaz a hiedelemvilágban a Nap–Hold páros egyben a férfi-nő párt is megtestesítette. A kínai filozófiában egyenesen jin-jang ellentétpár egyik megszemélyesítője a Hold (jin szerepben, a jang a Nap), a férfi-nő pár szinonimájaként.

                                                                                                            

­

*

A keskeny holdsarló egyre vastagabb lett és szinte mindent ezüstös fénnyel töltött meg. Nagyon jó idő volt nem volt annyira hideg sem.

Itt volt az idő. Üvölteni kezdtem. A farkas üvöltés szinte az egész erdőt megrázta és mindent körbe járt.

Éreztem, hogy egyre közelebb van a két farkas. Aztán végül meg is jelentek. Janina haja göndör volt és az arca sem volt annyira sápadt. Egyesen felém rohantak. Christian vékony teste, pedig izmos és vastag lett.

Nem tudtam, hogy mi fog történni, mert még soha nem voltam ilyen helyzetben. Amennyire csak tudtam résen voltam. Teljesen meg voltak zavarodva.

Megdermedve álltak előttem. Mind kettőjük orrából pára szállt fel. Nagyon idegesek voltak. Szinte nevetségesen óvatosan lépkedtek felém. Mintha tőlem kellett volna félni.

        –Örülök, hogy itt vagytok! –szólítottam meg őket.

        –Ki vagy te? –kérdezte Christian.

        –Victor.

        –Mit tettél velem? –folytatta tovább a kérdezgetést.

        –Farkasok lettetek mind a ketten! –először mind a ketten nevettek. 

        –Ne röhögtess már! –szólalt meg újra Christian.

        –Én nem viccelek! –éreztem, hogy a közelben egy szarvas sétál arra vártam, hogy a fiatal farkasok mikor veszik észre. De nem kellett sokáig várni. Mert amint beleszagoltak a levegőbe nem bírták tovább türtőztetni az ingereiket. Megfordultak és a szag irányába mentek. Láttam rajtuk, hogy egyáltalán nem uraik a cselekedeteiknek. De aztán teljes vadsággal vettették rá magukat az állatra. Vagyis csak vetették volna magukat, mert kiugrott a kezeik közül, de nem hagyták annyiban rohantak utána. Élvezték az első vadászatot.

Nagyon sokáig kergették mire végre elkapták és elharapták a nyakát. Pár perc alatt meg is ették az állatot olyan volt, mintha nem is fogtak volna semmi. Csak a vérfolt és a lány szája körül lévő vörösség árulkodott. Kicsit elfáradva ugrottak oda mellém.  

          –Most már tudjátok milyen farkasnak lenni!

          –Olyan erősnek érzem magam! –ordította Christian.

          –Nem érdekel semmi más csak az élet! –felelte Janina.

          –Tudom nekem is ilyen volt először.

Végre nem csak én voltam ez teljes boldogsággal töltött el.

Mind a hárma újra szagot fogtunk, de most nem préda illatát, hanem egészen más volt. Egy újabb farkas közeledett. A két fiatal védőállásban várták és a távolt kémlelték. Hátha megpillantanak valamit. De sajnos hiába néztek csak az illatot hozta szél.

Végül aztán tényleg előjött a farkas. Tasha volt az. Teljesen meglepődött azon amit látott.

          –Hát te meg? Mit játszadozol itt Victorka? Nem kellene már otthon lenned? –kérdezte gúnyosan a lány.

          –Minek én már nem járok haza.

          –Akkor tényleg igaz, amit hallottam. Végre te is normális lettél.

          –Igen, de attól mi nem leszünk barátok.

Lassan oda léptem hozzá egyáltalán nem tudta, hogy mit akarok. Megragadtam a nyakát.

          –Aki egyszer elárult az máskor is megteszi! –nem tudott kiszabadulni a szorításomból. Meglendítettem és Janina és Christian elé dobtam

          –A tiétek lehet!

Nem kellet kétszer mondanom, rávetették magukat a lányra. Annyira váratlanul érte őt a támadás, mert mikor fel akart ugrani és menekülni próbált egyből a földre került. Christian visszarántotta őt a talajra. Janina sietve elharapta a torkát. Már nem volt menekvés, de még így is megkísérelte a szökést, de semmi esély nem volt már rá. Felnyújtotta a kezét, mintha mondani akart volna valamit, de hogy mit azt már soha nem tudjuk meg.

Teljesen megkönnyebbülés volt az, hogy őt is elpusztítottuk tudtam még nagyon sok fejtörést okozott volna nekünk. Egyáltalán nem akartam neki megkegyelmezni, mert tudtam, hogy bármikor újra elárulhat. A lányból csak csontok maradtak. A két farkas most már tényleg biztos jól laktak.

          –Most el kell válnunk! Megbízlak titeket, hogy tovább bővítsétek a falkát! A háborúra elegen kell lennünk!

          –Milyen háború?

          –Az ami hamarosan ki fog törni, a farkasok és vámpírok között. Ha szerencsénk van akkor mi maradunk meg! –mind a két farkas bólintott és elfutott. Nagyon gyorsan eltűntek a sűrűben. Újra csak én voltam egyedül.

Az új Hold mindennél többet ért. Nélküle nem ment volna ilyen könnyen beavatni a növendékeket.

Itt volt az ideje, hogy meglátogassam a templom mélyén a pokol kapuját. A vöröslő fény most már szinte annyira erős volt, hogy szinte égette a retinámat. A hang újra megszólalt.

            –Nagyon jól tetted, hogy hadsereget toborzol! A Rodowód már ide tart! A tanács annyira megijedt, hogy egy hatalmas sereget indított útnak! És valószínű, hogy előbb érnek ide mint mielőtt kinyílt a kapu teljesen.

            –Akkor harcolnunk kell!

            –Meg kell ütköznötök! Már nem kell sokat várni és minden jobb lesz.

            –Elhiszem, de csak győzzem kivárni! Vissza akarták adni a lelkemet.

            –Remélem nem hittél neki? –kérdezte számon kérően a hang.

            –Azért egy kicsit elbizonytalanodtam! –feleltem csendesen.

            –Ők már nem segíthetnek neked!

            –Tudom, de mégis!

            –Victor csak nem elbizonytalanodtál?

            –Nem. –válaszoltam sietve. –Jobb ha most indulok, meglátgatom Carolinét.

Ködös emlékeim szerint már nem láttam őt lassan egy hete. Arra gondoltam biztos hiányzok már neki, hiszen nincs aki idegesítse. Közben újra esni kezdett a hó. Nagyon sűrűn esett alig lehetett látni. Majdnem észre sem vettem mikor odaértem a Colton kerítéséhez. Most láttam, hogy a kapun két C betű keresztezi egymást.

Könnyedén átugrottam a kapunk és már bent is voltam. Óvatosan közelítettem meg a házat. Dobbantottam egyet és megkapaszkodtam a párkány aljában. Felhúztam magam. Már itt is vastagon volt a hó, pedig legutóbb mikor itt jártam már szinte teljesen le volt olvadva. A szoba üres volt. Nem tudom hol lehetett a lány, de késő estig várakoztam, de sajnos jött. Vártam csak vártam, de minden hiába volt, mert nem érkezett meg.

 Napról napra egyre több hírt kaptam arról, hogy tagokkal bővült a klán és már többen vagyunk mint egy tucatnál is. Az erdőben vertük le a táborunkat és itt gyülekeztünk mindig. Nagyon sokan voltunk már. Én büszkén álltam a hatalmas bolyban. Igaz a városban nem nagyon tűnt fel senkinek, mert általában kirándulókat vagy elveszett embereket támadtak meg. Egyre több ismerős arcot ismertem fel. Volt, aki pont az osztályból volt. Nagyon izgatottan várták azt, hogy mikor ízlelik meg először a hús ízét. Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik most mennek először iskolába.

Nem bírtam tovább, hogy nem látom a lány. Ha otthon nem is az iskolában biztos találkozhatunk. Nem tudom mennyi volt az idő, de már a parkoló teljesen tele volt. És az égen megpróbált előtörni a Napfény a vastag felhők közül. De sajnos ez nagyon sikerült.

Amikor beléptem az ajtón úgy nézek rám, mintha kísértet látnának. Teljesen megfagyott a levegő pedig érezni lehetett a fűtést. A szokásos helyen ott ült Nicol és Jessy. Mind a ketten felpattantak, de nem mert még szólni sem. Mindenkin végig néztem. Nagyon féltek pedig egyáltalán nem akartam őket bántani. Odaléptem egy osztálytárshoz.

           –Merre van Caroline? –kérdeztem kedvesen amennyire csak tudtam.

           –Kinn van az udvaron!

           –Kösz. Majd meghálálom!

Így már legalább tudtam most merre van a lány. Kivágtattam az ajtón és megpillantottam a lányt, ahogy kint ült a padon. Közben Jessy és Nicol is utánam rohantak.

           –Mit akarsz már megint Victor?

           –Mondom, hogy látni téged! Mert már hamarosan úgyis elfogunk köszönni egymástól

           –Miért talán elmész?

           –Nem én nem megyek sehova!

           –Majd te és az összes vészívó!

           –Nincs már sok időtök! Jobb ha csomagoltok! –mondtam nevetve.

           –Abba nekem is lesz bele szólásom!

Közben megjelent Cornélius egyenesen rám vetette magát. Csúsztunk a hóban. Aztán lerúgtam magamról. Aztán én ugrottam rá. Egymásután vittem be az ütéseket az arcába. Tudtam, hogy még erősebben is lehetne, de ez így pont jó volt. Aztán egy ügyes ugrással elugrott és akkorát csapott az arcomba, hogy szinte szikrázott a fejem. Én nagyon élveztem ezt a párbajt olyan volt mint régen.  Cornélius vicsorogva nézett rám. A hó úgy szállt mint a konfetti.

           –Befelé! –kiáltott oda húgának. A lány lefagyva ült a padon szinte meg sem mert mozdulni. Csak erre a szóra pattant fel és sietett be. Jessy és Nicol is csak úgy álltak az ajtóban mint egy darab fa, ők is csak akkor mozdultak meg amikor Caroline beszaladt.

Teljesen elveszette az emberi kinézetét.  Egyre jobban fáradtunk mind a ketten, de egyikünk sem akarta feladni.

Éreztem, hogy két farkas közeledik aztán meg is pillantottam őket. Janina és Christian volt az. Könnyedén átugrották a kerítést és mellettem teremtek. Cornélius felmordult. Aztán még egyet vicsorogott és berohant az épületbe. A két farkas utána akart szaladni, de én csendre intettem őket. 

         –Még nincs itt az ideje! De eljön! –nyugtattam meg őket.

         –Azt mondják egyre közelebb van a Rodowód!

         –Már elérték az amerikai partokat!

         –Akkor jobb, ha készülődünk. Mennyünk! Itt már nincs semmi dolgunk!

A két farkas bólintott és engedelmesen ballagtak előttem. Még mindig égett bennem a harag, mert nem tudtam megbeszélni amit akartam Carolinéval.

16. Az első harc

A hírek Rodowód egyre közeledett mindenki tudta, hogy nagyon nehéz lesz a csata, mert mi semmilyen képzettséggel nem rendelkezünk velük ellentétben. Minden nap azt vártam mikor érkezik az a hír, hogy tényleg meg is érkeztek.

Nem kellett volna ennyire várni, mert tényleg meg is jöttek. Az orosz vámpírok voltak azok, akik irányították a világmindenség vámpírjainak az életét. Ők hozták meg a parancsokat és ők magukat tarják a legidősebb vérszívóknak.  

A tó túlpartján sorakoztak fel. Olyan volt tényleg mintha egy középkori harcra készültünk volna. A szél is teljesen máshogy fújt, rendesen fájt az arcom tőle.

A farkasok nagyon izgatottan várták az, hogy mikor harcolhatnak végre. Mi is felálltunk a tó szélén és vártuk, hogy elinduljanak. Messziről olyan volt, mintha teljesen egyformák lettek volna. Végre elindult mind a két oldal. A farkasok alakot váltottak üvölteni kezdtek. Valahol középen találkoztak csapatok.

A kardok csörgése senkit sem ijesztett meg, pedig, hogy közeledtünk egyre hangosabbá vált. A harc elkerülhetetlen volt és soha nem gondolta senki, hogy ilyen hamar a közel jövőben következik be.

A tó jégpáncélja ropogni kezdett, de egyáltalán nem akart betörni nagyon vastag volt. Egyre közelebb ért a két sereg. Már szinte egymás nyakában éreztük a leheletet. A hold is feltűnt közben. Mindenki jó jelnek vette ezt. Hatalmas csattanás jelezte, hogy összecsaptak a seregek egymás után repkedtek a vámpírok, de aztán a farkasok is. A farkasok gumilabda módjára pattogtak az ellenség előtt. A vér szinte vízként folyt. Az egyik vámpír nekem támadt. Egyáltalán nem ijedtem meg tőle. A keze felé kaptam és egy hatalmasat haraptam belé. Egy kicsit felzizzent és hatalmas öklével a képébe vágott.  Felpattantam és elharaptam a nyakát abba a pillanatban porként esett szét. Mindenki felbátorodva ölte a másikat. Azt hittem soha nem lesz vége.

Senki nem foglalkozott azzal, hogy a talaj, amin állunk egyáltalán nem biztos.

Egymás után repkedtek a farkasok. Szemmel nem lehetett eldönteni, azt hogy ki áll nyerésre, mert szinte majdnem fej mellett hullott mindenki.

Aztán ismerős hang ütötte meg a fülemet. A jég repedni kezdett. Szépen lassan kúszott végig a lábak között.

Jelt adtam a visszavonulásra. A vámpírok azt hitték feladtuk és azért rohanunk visszafelé. Semmit sem vettek abból észre, hogy szinte már darabokra tört az egész csatatér. Majdnem kértünk a partra, mikor teljesen darabokra esett az összefüggő tükör. Bejött a csel, mert a legtöbb vámpír a vízbe esett. De még így sem ért véget a harc, mert a legtöbb vérszívó még itt folytatta tovább a harcot.

Kint álltam a vízparton már ember alakot öltve és megelégedve vigyorogtam. A Colton családból nem volt itt senki pedig olyan szívesen letéptem volna Cornélius fejét.

A vámpírok megsemmisülve menekültek. Nem gondolták volna azt, hogy éppen ennyire kikapnak egy képzetlen összevissza csürhétől.

    Aznap este még annyi erőnk volt, hogy ünnepelni tudunk. Az erdő közepén hatalmas tűzet gyújtottak és valahonnan még piát is szereztek. Nagyon jó volt a hangulat. Mindenki várta már, hogy mikor lesz kész a hús, amit a tűz felett sütöttek a szájukat nyalták. A tűz felett lassan forgott a vaddisznó. Nem tudom mit gondoltak, hogy ennyi farkasnak elég lesz az a kis disznó. Igaz én nekem egyáltalán nem volt kedvem ünnepelni se. Az egyik közeli fánál ültem a tűz lángja épphogy megvilágította az arcomat. Janina észrevett és odasétált hozzám.

           –Miért nem ünnepelsz? –kérdezte kíváncsian.

           –Mert nincs kedvem! –feleltem merengve.

            –Akkor én is veled tartok!

            –Te tudod!

Most már így ketten ültünk a fa alatt. A lány mosolyogni kezdett és közelebb hajolt. Aztán én is közelebb dőltem. Nem tudtam ellenállni az illatának. Összeértek az ajkaink és olyan volt mintha forró parázs lett volna a helyükön. Teljesen más érzés volt és sokkal felemelőbb. Olyan volt mintha újra visszakaptam volna a lelkem. El sem akartam engedni a lány. De kedvesen elhúzta a száját és felpattant.  Én, pedig epekedve néztem a lány után.  

Kész lett a vaddisznó mindenki őrjöngeni kezdett szeretett volna belőle az egész falka egy darabot. De sajnos nem juthatott mindenkinek így csak az ügyesebbeknek jutott.

Janina valahogyan egy nagyobb darabot megtudott menekíteni. Újra oda ült mellém.

         –Kérsz belőle? –kérdezte kedves hangon a lány.

        –Egy nagyon keveset! Hogy szerezted?

        –Vannak rá eszközeim. –felelte nevetve a lány.

Ketten aztán megettük a húst. Egy kicsit még nyers volt, de azért meg lehetett enni. 

       –Ha ennek vége lesz! Te leszel az én királynőm!

       –Én benne vagyok! –mondta mosolyogva a lány. A fejét mellkasomra hajtotta és lassan el is aludtunk. Annyira másobb volt az este minden. Mintha a diadal megváltoztatott volna mindent. Még nagyon korán is folytatták a mulatozást talán addig amíg nem el nem fáradtak.

17. Itt az idő…

Új szél érkezett keletről. A hatalmas fehér hegyet még vastagabb fehér felhők vették körbe. A lengő szél szinte minden átfutott. Janina még mindig édesen aludt. Észre sem vette, hogy mennyire hideg van az esti időhöz képest.

Egy hosszú hajó sebzett arcú fiú lépett oda hozzám.

       –A kémek jelentették, hogy a Vérvonal a Colton birtok felé tartanak.

       –Akkor én jobb, ha most oda megyek.

       –De uram ez egyáltalán nem biztonságos.

       –Tudom, de meg el kell mennem.

De aztán nem mentem sehova.

A Colton birtokon hatalmas tömeg gyűlt össze. Caroline fogadta őket. Mindenki kíváncsian várta azt, hogy mi lesz az eredménye ennek találkozásnak.

       –Üdvözöllek Caroline Colton! –mondta egy hosszú szőke hajú férfi.  A  haja lófarokban volt és oldalán hatalmas kard lógott. Díszes páncélt viselt ebből arra lehetett következtetni, hogy nem egyszerű katona.

       –Isten hozott Ivan! Már nem is tudom mikor láttalak! –felelte csevegő hangon a lány.

       –Emlékeim szerint akkor mikor Karllal Moszkvában jártatok.

       –És minek köszönhetem azt, hogy ide eljöttetek? –közben megjelent sorban mögötte az egész Colton család Cornélius, Clair és Charles. Nagyon szigorúan néztek egymásra. Az emlékek senkiben nem múltak.

        –A segítségeteket szeretném kérni!

        –És azt gondoltad majd segíteni is fogunk? –kérdezte nevetve a lány.

        –Igen mert ez a ti harcotok is lenne. Ti is közénk tartoztok attól, hogy már eltértek a hagyományoktól!

         –Hát igen a hagyományok! Segítünk de csak egy feltétellel, ha még hagytok egy kis időt.

          –Szerintem lehet róla szó. –szólalt meg egy másik magas barna hajú férfi. Neki még díszesebb volt a páncélja mint Ivánnak. A neki is lófarokban volt.

          –Te is itt vagy Leonid? –kérdezte meghökkentve a lány.

          –Amint látod igen. Én is a Vérvonal tagja vagyok. 

          –Mire készültök? –kérdezte újra Iván.

          –Vissza szeretnénk adni a lelkét! –szólalt meg újra Carolina.

Hatalmas csend támad. Szinte mindenki hallotta és még sem mert szólni senki. Csak a szél zúgását lehetett hallani. A két vezér is elég fura arcot vágott. 

           –De ugye nem igaz, hogy szereted? –kérdezte Leonid.

           –Nem érdekel, hogy ki mit gondol, de azt tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy újra boldogok legyünk. –mondta a dühtől remegve a lány.

           –Ha nem sikerül akkor megkell őt ölnöd!

           –Tudom, de erre nem is szeretnék gondolni.

Mindenki elkomorodott és maga elé bámult. Újra csak a szél sípoló hangját lehetett hallani. Charles is csak Clair oldalát simogatta.

           –Mikor lesztek kész? –szólalt meg újra Leonid.

           –Még kell pár nap.

           –Már csak egy hét van arra, hogy ne nyíljon ki teljesen a pokol kapuja. Ha teljesen kinyílik az összes démon kitódul rajta. 

           –Még két-három nap biztosan kell és kész lesz.

           –Akkor mi most megyünk. Erőt kell gyűjtenünk. További szép napot! –mondta fagyosan Leonid.

Egyszerre hátat fordítottak és kimenetelt az egész sereg a ház előtti térről. Leonid és Iván még egyszer visszapillantottak. Caroline fagyosan nézett utánuk. Már mindenki bement csak ő állt még kint a ház előtt mint egy szobor. De aztán felocsúdott és bement.

 Aznap a farkasok is teljes csendben vadásztak. Én csak feküdtem és nézelődtem a fagyos földön. Felpattantam és kaptatva felmásztam az egyik fára. Egymás után szökkentem fel a vastag ágakra. Aztán mire felértem már teljesen elfáradtam, de nem bántam meg azt, hogy felmásztam. Itt fent sokkal hidegebb és tisztább volt a levegő.

A város nagyon aprónak tűnt és a tó is olyan volt mint csak egy aprócska tükör darab.

A szabadság szele rázta meg az ágakat. Nem tudtam a szemem káprázik vagy ennyire csodálatos innen fentről a város. Hatalmas ködfelhő ült a házak felett. Még nagyon sokáig csodáltam volna, de ideje volt visszatérni a való életbe. Amint lemásztam egy fiatal olyan tizennégy éves lépett oda mellém.

         –Nem kellene támadni? –kérdezte nyafogva a lány.

         –Nem kell provokálni őket! Inkább ők támadjanak előbb.

         –De most nem számítanak rá!

         –De nem. Amint kinyílik a pokol szája akkor úgy is beszippantja mindet. –nagyon erőszakos lány volt. Nem is tudom ilyen kis gyermekbe, hogy fér bele ennyi harag. Mindenki nevetni kezdett volt aki már szinte könnyezett a nevetéstől.

         –Itt még ez a nap az ünneplésre, ha tudjátok használjátok ki. –olyan volt mintha erre vártak volna. Az előző alkalomból tanulva most nem egy hanem már egyből vagy négy nyársat készítettek elő. A falka egyszerre vonult el vadászni. Biztos voltam benne, hogy ejtenek prédát, de azt nem, hogy ennyire gyorsan. Teljes boldogsággal rohantak vissza. Az egyik farkas a hátán hozta a zsákmányt a másik meg húzta maga után. Így már biztosak lehettek abban, hogy mindenkinek elég lesz az étel. Hamarosan már a tűz felett pörögtek a húsok és pirulni kezdtek. Én teljese kedvtelenséggel ültem közelebb. Janina egyből oda pattant mellém.

        –Victor annyira rosszul nézel ki! –mondta a lány a homlokomhoz emelte a kezét.

        –Nincs semmi bajom.

        –Pedig nagyon rosszul nézel ki! Mindjárt kész a hús kérsz belőle majd? –kérdezősködött tovább.

        –Nem. Nem vagyok éhes. –feleltem morogva.

        –De enned kellene valamit!

        –Nem kell semmi. –morogtam az orrom alatt. 

        –Ahogy gondolod! –egy kicsit elhallgatott és mind a ketten felnéztünk az égre. Olyan magasnak tűnt, de mégis közeli volt az ég. Merengve néztünk.

 Carolinéknek azt volt a feladtuk, hogy új lélek gömböt kellett szerezniük ez igaz nem volt nagyon könnyű, mert nagyon egy ritka kristály. Mindent elkövettek azért, hogy találjanak. Caroline semmi esetre sem akarta feladni és ez az akaratosság meg hozta végre az eredményét. Hosszas tervezés után végre összeállt a kép. Ha bármi balul sül el akkor nem ért semmit az egész. Szóval mindenre nagyon oda kellett nekik figyelniük.

   A vámpírok nagyon várták már az összecsapást, de könnyen nyugalomra intették őket vezéreik. Sajnos nálunk ez nem mente annyira könnyen, mert a múltkori diadal édes ízét egyre jobban szomjazták a farkasok.

  A csata egy hideg ködös napon kezdődött. Semmi jót nem lehetett érezni tudtam, hogy valami baj fog történni. Mindenki megpróbálta a legnagyobb nyugalomban eltölteni a korai órákat.  De sajnos ez nem volt túl egyszerű. Eddig szinte békésen éltük a táborozás mindennapjait. De most már nem bírtak egymással és fiú ennek hangok is adtak. Egymásnak estek. De szerencsére még volt annyi időm, hogy közéjük tudtam ugrani.

        –Elég volt! Nem egymást kell megölni! –ordítottam. Mindkét fiút ellöktem egymástól. –Nem szabad, hogy most essen szét a csapat. Ma este megütközünk a vámpírokkal. Aki nem akar az jobb, hogy most megy el!

Nem mozdult senki. Tudtam, hogy egyre nagyobb a nyomás, de azzal nem oldjuk meg ha egymás torkának ugrunk. Többen halkan sugdolózni kezdtek.

         –Talán valami baj van? –szóltam a sugdolózóknak. De abban a pillanatban abba hagyták és csend lett.

         –Na ezt már szeretem.

         –Térjetek magatokhoz! Ha most tönkre megy a barátság akkor már soha nem lesz arra alkalom, hogy így együtt legyőzzük a vérszívókat! –szólalt meg mellettem Janina is.

           –Csak együtt tudjuk létrehozni a jobb világot! –felszólalt mellettem még egy ember. Tudtam, hogy ez bőven elég volt arra, hogy újra egy kicsit erősödjön a kohézió ami már szinte majdnem elmúlt.

Egyre közelebb érkezett az este. Az ég teljesen tiszta volt. Szinte meglehetett számolni a csillagokat. Nagyon nehezen keltem fel. Egyáltalán nem volt kedvem az újabb csatára. Janina végig ott volt mellettem nagyon szerettem őt. 

           –Itt az idő! –mindenki felpattant és elindultak a közeli tisztás felé. Mindenki csata lázban égett. Alig várták már mikor kezdődik el. –Mi lesz csata vége? –kiáltottam bele a tömegbe.

          –Győzelem! –ordította vissza a had hangja.

          –Nem halottam rendesen!

          –Győzelem. –ordították még hangosabban. – Olyan volt mintha az erődben teljesen más világ lett volna. A város volt a valóság és az erdő pedig az, ahol minden amit csak álmodni mersz az valóra válhat. A léptek zajától zengett az egész erdő. Mi már odaértünk a tisztásra, de a vámpírok nem voltak sehol.

Aztán a távolból egyre több ember alak rajzolódott ki. Janina mellettem állt és egy forró csókkal búcsúztunk el a csata idejére.

A vámpírok egyre közelebb értek hozzánk. Mindenki farkas alakot öltött és így támadtunk. Janina vadul előre tört és az első sorokban harcolt.

Mindent a vér szaga töltött meg. A fájdalom és az ordítást nem tudtam tudta elnyomni a kardok csörgését. Egymás után estek el a farkasok. Amint meghalt egy farkas visszanyerte az emberi alakját. A farkasok nem hátráltak meg pedig a mi oldalunkról nagyon sok és nagy volt a veszteség. Még dühödtebben törtek előre és egymás után porladtak szét a vámpírok. Az arcomra vér fröccsent. Amennyire csak tudtam én is előre rohantam. Egy vámpír szétharaptam azt még egyet. A vámpírok egy kicsit megzavarodtak. Ekkor pillantottam meg Cornéliust is. Vadul gyilkolta a farkasokat és láttam, hogy felém tart.

Közben teljesen megfeledkeztem Janináról. A lány egy erősebb vámpír megsebesítette először csak azt hittem, hogy nem annyira súlyos, de mikor a földre esett a lány akkor már biztos voltam benne. Odarohantam hozzá. Letérdeltem mellé.

           –Victor! Én már nem fogok veled uralkodni a világon! –mondta a lány és vért köhögött fel. –De te azért ne add fel!

           –Nem fogsz meghalni ez csak egy kis karcolás! –bátorítottam a lány.

           –Nem Victor! Nekem lassan mennem kell! –a lány szeme becsukódott és meghalt. Nem akartam őt elengedni, mert ő volt az amiért valójában érdemes volt harcolni. De muszáj volt felállnom, mert a vámpír pont felém tartott. Vérben úsztam a lány vérében. Dühömben neki szaladtam és ahogy meglöktem több vámpír is felesett és saját kardjuk által haltak meg.

         –Itt az idő! –szólalt meg újra a hang a fejemben.  Hátráltam és sietős léptekkel közelítettem meg a tavat. Közben vagy két vámpír az utamat próbálta állni, de én könnyedén elsodortam őket az útból.

A tó vize újra befagyott újra befagyott olyan keményre, hogy megint járni lehetett rajta. A talpam alatt csikorgott a jég és a hó. Átfutott rajtam a hideg.  Sötét volt, de a Hold fénye annyira erősen világított, hogy láttam merre kell menni. Olyan messzinek tűnt a sziget csak mentem és mentem. Azt hittem oda sem érek soha. Végre elértem a szigethez beugrottam a vízbe. Az orrom és fülem megtelt jeges vízzel. A víz úgy metszette a testemet, mintha hatalmas pengék lettek volna. Szerencsére már nem sokáig kellett ezt éreznem, mert a kis folyosón úsztam át, ami után végre kijöttem a vízből. Amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam a vízből. Megráztam magam és így hatalmas súlyfeleslegtől szabadultam  meg ami a vizes ruhák miatt volt. A fény már ezt a külső termet is megtöltötte. Még a mohák zöld színe és vörössé vált. Egyre közelebb értem.

   A Colton ház teljesen vagyis Caroline szobája megtelt gyertyákkal. Nicol egy hatalmas pentagrammát rajzolt a padlóra szénnel. Rózsaillatú füstölő füstje töltötte meg az egész helységet. A csillag közepén ott hevert a lélek kristály. Nicol nagyon izgult egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog neki. Kántálni kezdett a lány a falak visszhangozni kezdték a hangját. Fehér port szórt a kristályra. A kő megpördült és rózsaszínes füst kezdett benne kavarogni. Aztán hirtelen megszűnt, mintha nem is csinált volna semmit a lány.  Megpróbálta újra. Most a gömb megemelkedett és fent lebegett a levegőben és sokkal sötétebb füst kavargott benne. Mikor aztán már olyan két méter magasan lehetett hirtelen ketté nyílt és kirebbent belőle a színes gőz. Körberepülte a szobát vagy kétszer aztán megállt a lány előtt várva az utasításra.

        –Nincs más dolgod! Keresd meg a lélektelen testet! –utasította a lány. A fény megpördült és az ablak felé repült. Maga mögött hagyta a hatalmas házat. És az erdő felé szökkent. Itt cikázva kerülgette a fákat és vörösre festette azokat.

   A kis tóhoz értem. Itt már biztos voltam abban, hogy valaki követ, de ahogy magam mögé néztem még sem láttam senkit. Az apró kezek nyújtózva már nyújtózva várták hogy rájuk lépjek. Könnyedén átszökkentem az épülethez.

Óvatosan léptem be a templomba. A szobor szája már teljesen nyitva volt és olyan volt mintha néha egy szikrázó karom nyúlt volna ki.

           –Ott van a tőr vágd fel a szívednél! –parancsolta a hang. Elindultam a szobor felé, hogy elvegyem a tőrt.

            –Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! –szólalt meg mögöttem Caroline. Hosszú gyémánt markolatos kard lógott a kezében. 

            –Ugye nem fogsz sírni ha megváglak? –ellenkeztem a lánnyal.

            –Nyugodj meg nem fogok!

            –Intézd már el, kifutunk az időből! –üvöltötte a hang.

 A szobor karmai közül kirántottam a tőrt, aminek hirtelen megnyúlt a pengéje. A lány nagyon elszántam ugrott nekem. Tudtam, hogy nem tréfál. A pengék szikrázva csaptak össze. Egymást toltuk ide-oda. Oda aztán egy figyelmetlen ütéssel megvágtam a lányt.  De nem hátrált meg sőt még sokkal vadabban támadt rám. A lány ezek után szinte majdnem minden ütésemet kivédte. Nagyon jó érzés volt az, hogy végre egy olyan ellenféllel kell harcolnom aki már velem majdnem egy rangú.

A lány egy ügyes rúgással hátrébb repített és kivittem a templom oldalát. Teljesen a sziget szélére repültem. A kard is jóval mellettem volt alig bírtam elérni. De mire a lány odaért már nálam volt. Az újonnan hasított ajtóban találkoztunk. Egy újabb sebet hasítottam a lány lábába. Ez már sokkal mélyebbre hatolt, mert a vér is kiserkent. Kettőt hátra lépett és elejtette a kardját és megfogta a lábát.

           –Ne már ne így legyen vége! –nyafogtam.

           –Nyugodj meg még nincs vége! –felpattant a lány és újra csatázni kezdtünk. A szobor tátott szája elkezdett minket szívni maga felé, de nem törődtünk ezzel a csata hevében. Ekkor pillantottam meg a derengő fényt. De ezt valószínűen csak én láttam.

A vívás még keményebbé vált. Még így is, hogy szinte már majdnem kapaszkodni kellett, hogy ne szívjon magába.

A fény egyre közelebb ért aztán már nem is láttam, mert egyenesen nekem repült. A fejemnek ütközött. Olyan volt mintha újra megteltem volna. Eltűnt az üresség, ami eddig vett birtokába. A düh elszállt belőle és mindent elfelejtettem abból, ami történt. Zavarodottan álltam a lánnyal szemben. Ő nem tudta, hogy nekem mi bajom lett és ezt kihasználta. Éreztem, hogy a penge egyenesen áthatolt a gyomromon.  Nem tudtam se előre se hátra mozogni csapdába estem. A lány a pengén keresztül a száj felé tolt. Nem bírtam még megszólalni sem annyira fájt a szúrás helye. Visszakaptam a lelkem azt éreztem. Aztán magához rántott. A fülembe súgta.

      –Szeretlek!

      –Én is! –megcsókolt és a lány meglökte a kardot nem értettem, hogy miért teszi. Az ő szeme is könnyekkel telt meg, de az enyém is. Még soha sírtam ennyire fájdalmasan. Ekkor jött rá a lány, hogy már visszakaptam a lelkem. Egy darabig még ott kavarogtam én is a kiömlő vörös fényben de aztán eltűntem.

Caroline zokogó arcát soha nem felejtem el. A földre esett és a padlót markolva sírt. A szobor szája bezárult és eltűnt a vöröslő fény.

18. Könnyes álmok

Közben fent már hajnalodott. A csata is véget ért, de semmi eredménnyel, mert mind a két oldal egyforma veszteségeket szenvedett. A tisztáson halomban hevertek a halott farkasok és ezeket fekete hamu borította be. A béke egy jó darabig biztos volt. A tanács össze szedte megmaradt erejét és elment. Mindenki boldog volt. Ennek így kellett lennie. Aznap mikor a fa tetején álltam erről a szabadságról mesélt a szél, mert csak így lehettek újra szabadok azok a lelkek akiket igazságtalanul vontunk bele a harcba.

Hogy velem mi történt? Hát az még egy jó dolog. Nem tudom, hogy mi történt. de a vöröslő fény után mindenem égni kezdett olyan volt mintha a lángok emésztettek volna. Aztán fulladozni kezdtem vízben voltam, de valami lefelé húz az egész testem megtelt vízzel.

   Végül  is utána már csak arra emlékeztem egy fekete veremben feküdtem. Nagyon szűk volt a hely és semmi levegőm nem volt. Megsimítottam a fejem felett a falat és finom selymes anyagot éreztem. Aztán az oldalát is egy koporsóban voltam. Teljesen be megijedtem és egyre csak fogyott a levegő. Megpróbáltam felemelni a koporsó fedelét nagyon sok föld volt rajta így nem tudtam felemelni. Aztán a fejemmel próbálkoztam. Hirtelen olyan volt mintha szűkebb lett volna a hely. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Aztán nagyon nehezen de erőt vettem magamon és bele ütöttem az öklömet a koporsó tetejébe. Egyet reccsent, de valójában nem ért neki semmit. Nagy erős fából volt én meg nem tudtam akkora lendületet venni, hogy ki bírjam törni.  Aztán újra próbálkoztam szerencsére ez már sokkal jobban sikerült a de a kezemet végi szakította a széthasadt fa. Amint betört a koporsó föld ömlött be ettől még sürgetőbb volt az, hogy kijussak innen.

Kitörtem a tetejét és ásni kezdtem felfelé azt hittem már soha nem érek fel. Ástam és ástam. A kezeimet már teljesen kidörzsölte a föld és megtöltötte a sebemet. Mikor végre felértem finom virág illat ütötte meg az orromat. A sírom mellett egy nagy gesztenyefa virágzott és a többi fa is szinte ernyő módjára nyitotta szét a virágos koronáját. És már a zöld fű teljesen kinőtt. Késő tavasz volt már. A szememet bántotta a fény először nem is láttam semmit. A sírkövön ez állt.

„Victor Thurner 1991-2008”

El sem akartam hinni, hogy képesek voltak eltemetni. Azt sem tudtam merre voltam, de elindultam ki az úton ami befelé vezetett az erdőbe. Egyre ismerősebb környékre keveredtem. Végre elértem a kis ösvényt amit egyenesen a házunkhoz vezetett. Annyira jó levegő volt. A tüdőm szinte teljesen üres volt tele kellett szívnom magam levegővel. Lassan odaértem a házunkhoz. Ott állt a lakás előtt a Nissanom, de most teljesen új állapotban egyetlen egy karcolás sem volt rajta.

Jasmine és Everett épp reggeliztek. Benyitottam az ajtón. Mind a ketten egyszerre fordultak az ajtó felé. Olyan volt mintha vártak volna valakit. Talán minden nap abban reménykedtek, hogy egyszer visszajövök.

         –Everett itt van Victor! –kiáltotta sírva az asszony. Nem tudom valójában mi rémítette meg annyira. Talán az, ahogy kinéztem, mert szinte minden sáros volt. Először Everett nem akart hinni a szemének.

         –Téged eltemettünk! –szólalt meg nehézkesen Everett.

         –De itt vagyok! –Jasmine oda szaladt hozzám és megfogta a kezemet. Látta, hogy mekkora nagy seb van rajta.

         –Everett ezt tudod mit jelent? –kérdezte vörös szemekkel az asszony.

         –Igen azt, hogy kiásta magát a sírból! –kivettem a kezemet a kezéből és a hátam mögé dugtam. 

         –Most már nem lesz semmi baj! –mondta csendesen az asszony. –Szeretnél enni valamit?

         –Nem inkább szeretnék lezuhanyozni.

         –Az nem is árt mert pokoli szagod van! –próbált vicces lenni Everett. De sajnos most ez nem igazán jött be.

Muszáj volt magamról lemosni a sok mocskot ami az idők alatt rám ragadtak. De sajnos hiába mostam a vér már szinte teljesen rászáradt a homlokomra és a kezemre. Amennyire csak tudtam súroltam, de nagyon nehezen akart lekopni. Talán egy óránál is tovább fürödtem, mert már szinte majdnem el is fogyott a meleg víz. Megtörölköztem és bementem a szobámba. Amikor legutóbb itt jártam mindent össze sároztam, de most az ágy is hófehér volt nagyon jó illata volt. Volt lassan bele feküdtem és megöleltem a párnámat az ágyam mellett ott hevert a naplóm is. Annyi minden rohant meg egyszerre a sok fájdalom amit igazán akkor nem is éreztem. De most szinte miden egyes fájdalom és hang egyszerre hasított bele a fejembe.

Felöltöztem és lementem vissza a nappaliba. Egyáltalán nem volt kedvem igaz beszélgetni sem de sokkal jobban éreztem magam most a családommal. 

        –Caroline jól van? –kérdeztem meg végül.

        –Igen, nem lett senkinek baja! –nyugtatott meg Jasmine.

        –Soha nem bocsátottam volna meg, ha valakinek fájdalmat okoztam volna. –úgy tettem mintha mindent elfelejtettem volna. Pedig minden ugyan úgy ott kavargott a fejemben. A sok halál amit én okoztam. Talán soha nem fogom ezt elfejteni.

         –Nemsokára itt lesz a bál! –szólaltam meg újra. –De oda engem biztos nem is hívtak meg. –hajtottam le a fejemet.

         –Victor ne gondolkozz ilyeneken. Pihenned kell.

         –Nem tudok látnom kell Carolinét.

         –Hagyd őt! Ő már megpróbált tovább lépni!

         –Látnom kell! –mondtam könnyeimmel küszködve. –Tudni a kell, hogy élek.

         –Jobb ez így!

Nem bírtam tovább várni. Felvettem kis szekrényről a kulcsot és elindultam Carolinéhoz. Nem mertem bemenni hozzá így a szokásos módon látogattam meg. Éppen valamit írt az asztalánál. És ott volt mellette a virág, amit a kísérőjétől kapott. Nem akartam elhinni azt, hogy megpróbál elfelejteni. Ennyire gyorsan. Legszívesebben be szaladtam volna és megmondtam volna neki, hogy itt vagyok. De mégis jobbnak láttam azt, hogy még nem.  Várnom kell még azzal legalább a bálig.

Csalódottan lemásztam és haza indultam. A napfénye annyira csillogott az szélvédőn, hogy szinte semmit sem láttam. Így az sem látszott, hogy egy kicsit eltört a mécses. Nem tudom, hogy tudta ilyen könnyen elfelejteni azt az időt amit együtt töltöttünk. Eszembe jutott az mikor először megláttam. Mennyire ellenszenves volt. Aztán kedves újra gonosz. Nem tudtam rajta eligazodni. De a bál után minden megváltozott. Nem is gondoltam, hogy ilyen is tud lenni. nem gondoltam volna róla, hogy pont ő vámpír. De tényleg az volt. Nagyon boldogok voltunk. Mikor elmentünk vacsorázni az is mennyire jó volt. Talán még mikor nem volt lelkem akkor is szerettem. Vagy csak ezt már így utólag gondolom így. Közben már haza értem.

Megtöröltem a szememet és kiszálltam az autóból. Jasmine nem akarta hogy így elrohanjak de nem tudott mit tenni. Én akartam minden áron elmenni a lányhoz.

Így már én is beismertem, hogy nagyon is sok szükségem van a pihenésre. A bálig teljesen jól kell éreznem magam, hogy beszélni tudjak a lánnyal.

Aznap este csak aludtam és nem gondoltam semmire és senkire. Végre tudtam pihenni. De nem bírtam ki, hogy ne menjek újra el a lányhoz. Azt hittem alszik de nem aludt. Ült az ágyában és zokogott.

        –Visszakapta a lelkét és én úgy öltem meg! –mondogatta egyre hangosabban a lány. A haja csapzott volt. A szemei pedig már teljesen ki voltak sírva.

Minden este meglátogattam őt. Elhatároztam, hogy beszélek vele. De nem mert olyan volt mintha egy hatalmas fal lett volna közöttünk és nem bírtam volna áttörni.

Végre eljött a bál napja. Mindenki lázasan készülődött. Felvettem a szmokingot, hogy véletlenül bejutok én is ne lógjak már ki a tömegből. Ezt is a Diákkertben tartották. Most még ragyogóbb volt az egész hely. Sorban érkeztek a limuzinok olyan volt mintha Hollywoodban lettünk volna. Egy fekete limuzin érkezett. Nicol lépett ki belőle. Nagyon csinos volt egy hosszú bíborszínű vékony pántos ruha volt rajta. Jessy kísérte őt. Nagyon boldogok voltak. Semmi sem emlékeztetett arra, hogy éppen mi történt. 

Egymás után léptek rá csinosabbnál csinosabb végzősök a vörös szőnyegre. Aztán begördült egy fehér limuzin és kiszállt belőle Caroline. A vörös haja szinte ragyogott és mindene. Egy tűzvörös muszlin ruha volt rajta. Ami nagyon szépen kiemelte az idomait. Elindultam feléjük, hogy majd beszélek a lánnyal, de a vörös szőnyegen megcsókolták egymást mikor lefényképezték őket. Láttam, hogy nagyon boldogok így egymással nem akartam ebbe bele rondítani és csak szellem módjára figyeltem őket. Becsuktam a szememet hátha így nem látom, de mikor kinyitottam vissza újra minden a szemem előtt volt. Szellem módjára a háttérben maradtam és elsétáltam teljesen bele törődve abba, hogy elveszettem a csatát. Beültem az autóba és szépen lassan haza kocsikáztam.

Nem gondoltam volna, hogy így fog végződni. De így már biztos voltam abban, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Felrohantam a szobámba és pakolni kezdtem a bőröndömbe.  Menekülnöm kellett, mert különben az éreztem, hogy megfulladok, ha itt maradok. Lehet nem ez volt a legjobb ötlet, de nekem csak ezt jutott az eszembe. Jasmine és Everett nem ellenkeztek velem, de ők mondták, hogy nem kell el mennem. Azért kellet elmennem, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt amit már nagyon régen elvesztettem. Elbúcsúztam a szüleimtől. Igaz ez velük szemben igazságtalanság volt, mert még csak most kaptak vissza. Búcsúzás közben most mondtam ki először az, hogy apa és anya. Jasmine nem bírta, ki sírás nélkül és Everett sem. Ha tovább maradok akkor én is elpityeregtem volna magam. Bedobtam a csomagokat csomagtartóba és nagygázzal magam mögött hagytam mindent. Annyi minden kavargott a fejemben… Lehúztam az ablakot és csak én voltam egyes egyedül… az ablakon a langyos májusi szél jött befelé.

Tudtam, hogy nem örökre hagytam itt West Damot és hamarosan visszatérek.