Az egyik kiadónál voltam egy elbeszélgetésem az egyik regényemmel kapcsolatban, de sajnos eredménytelen volt. Hiú reményeket dédelgettem. Ha már ez nem jött össze gondoltam meglátogatom a rokonaimat. Elég rég nem találkoztunk. Mostanában az írásba temetkeztem nem álltam szóba szinte senkivel. Valahogy sokkal jobb volt a magány mint a nyüzsgő nagyváros.
Zord és komor volt az egész város. Magasan szállt felfelé a kormos füst, ami egész Budapest felett ott repkedett. Néha beleharaptam az ajkamba. Eléggé mérges voltam. Csak a csillámló hópelyhek javítottak a kedvemen. A rokonaim szeretettel fogadtak, de mégis valami furcsát éreztem. Lehet csak buta feltételezés volt, de mintha nem láttak volna annyira szívesen. Mondjuk ez a krimi író vénám sugallta. Egy jó pár órát eltöltöttem náluk. Nagybátyámmal ketten elbeszélgettünk egy üveg bor mellett. Az órára pillantottam és jobbnak láttam indulni, mert a hó egyre jobban esett. – Minél később indulok annál nehezebb lesz haza jutni. – gondoltam magamban. A buszhoz végül is nem kísértek, de nem is bántam amúgy sem vagyok az-az ember aki túlságosan is szeretne búcsúzkodni.
Felszálltam a buszra, pár perc múlva a buszpályaudvaron voltam. Ekkor kezdett esni még jobban a hó. Fekete kabátomon gyémántkén ragyogtak a hópelyhek. Szorosabbra húztam a sálamat, mert az erős hideg bejutott alá.
Lassan lépkedtem, mert elég csúszós volt a térkő. Az égen sorra vonultak át a felhők és fehér függöny módjára hullatták magukból a havat. Emlékeim szerint már nagyon régen nem esett hó, így a fagyos szél mosoly faragott az arcomra.
Félhétkor indult a buszom még csak húsz volt, de lassú léptekkel odasétáltam és elvegyültem a várakozók között. Szerencsére még nem voltak sokan. De aztán gyülekezni kezdtek.
A buszsofőr elég későn érkezett, már többen reklamálni akartak azért, hogy miért nem tud időben jönni.
A szabad ég alatt a havat csendesen kavarta szél és lassan megmaradt az úton is. Egyre sűrűbben esett. Miután felszálltunk a buszra elől leültem.
Lettem magam mellé a táskámat. Amint láttam senki nem szándékozott mellém ülni. Egy kedves csinos arcú nő lépett fel a buszra. Sietve elvettem magam mellől a táskámat, hátha mellém ül, de sajnos hiába törtem magam, mert nem állt meg.
Csak finom illat maradt utána, amit még hosszasan éreztem. Gondoltam már senki sem fog mellém ülni, de azért még nem tettem vissza a táskát az ülésre.
Elővettem egy könyvet, ami egy nőről szólt, aki göröngyös életet élt. Minden lehetséges utat bejárt és eljutott mindenhová. Még csak most kezdtem el olvasni, de így az eleje elég érdekes volt.
Már majdnem fél hét volt a sofőr éppen akkor akarta becsukni az ajtót, mikor egy bundába öltözött kalapos nő toppant a busz elé. Bojtjával megfogta az ajtót, nehéz csomagjait ügyesen berakta a csomagtartóba aztán felszállta buszra. Nehézkesen fellépett a lépcsőfokokon, mert elég apró termetű volt a nő. Idős szemeivel fürkészte a buszt merre talál helyet. Végül úgy döntött, hogy mellém ül. Meg is lepődtem, mert volt még egy pár üres hely. Levette bundáját és leterítette a székre, arra ült rá. Kalapját is levette, haja vörös színű volt és göndör. Lassan teljesen elhelyezkedett és elfoglalta a helyét mellettem.
- Fiatalember ugye nem baj, hogy leültem? – kérdezte rekedt hangon a nő.
- Persze, hogy nem. – én csak ennyit mondtam és újra elmerültem a lapokban.
Fél hét volt a busz motor hangot hallatott és megcsikordultak a kerekek. Végre elindultunk. Amint kiért a pályaudvarról busz szélvédőjét teljesen belepte a hó és az ablaktörlők is nehézkesen lökték arrébb a havat.
Az úton is már vastagon állt a hó, elég sötét volt, de az utcai lámpák fényében a pelyhek táncot jártak. Pest házai egyre távolabb kerültek, de a hóesés nem akart múlni. Az utak üresek voltak. Teljesen egyedült voltunk az óriási autó sztrádán is. Az asszony erősen méregetett és azt nézegette mit olvasok.
- Fiatalember maga is ezt olvassa? – kérdezte újra rekedt hangján a nő.
- Igen, amint látja. Miért tetszik kérdezni? – kérdeztem vissza nőtől udvariasan.
- Ezt a könyvet az én éltemről írták! – mondta az asszony.
Én nem is tudtam, mint mondjak erre csak néztem teljesen meglepődve.
- Sok benne az igazság, de azért a valóságban egy kicsit másabbak voltak a dolgok. – folytatta tovább csendesen.
- Nem gondoltam soha hogy pont magával fogok találkozni! – hebegtem rémülten.
A busz hirtelen megállt, az emberek egyből nézelődni kezdtek, hogy mi történt. De semmit sem lehetett látni. A sofőr leszállt. Pár perc múlva tért vissza olyan lett mint egy hóember. Megrázta magát és megszólalt.
- Kedves utasok van egy óriási nagy gondunk defektet kaptunk és nem tudom megjavítani, mert a hidegtől teljesen összefagyott minden. Próbáltam telefonálni, de térerő sincs. Nem tudunk mit tenni várnunk kell reggelig. – az utasok hőbörögni kezdtek, de sajnos teljesen fölösleges volt.
A nő kedvesen rám mosolygott és újra megszólat.
- Fiam, ha már így alakult, akkor bőven van időnk és ráérünk az életmesémre. – mindenki arra tekintett nem igazán tudták mire számítsanak, de a csend helyett bármi jobb lett volna.
- Pont ezt akartam javasolni, mert nagyon kíváncsi vagyok az igazi történetre.
Abban az időben mikor én születtem még minden más volt. Az első világháború csak négy évig tartott, de mégis tönkretette a világot. A területszerzésekből nem lett semmi. Helyette szétesett az Osztrák-Magyar Monarchia és szinte egész Európa lángokban állt. Senki sem gondolta, hogy ez lesz belőle. De a győztesek igazságtalansága a következő háború eljövetelét jósolta. A megtört szívek lassabban vertek és nem is mertek igazán verni, mert új katasztrófa már ott volt a fűben, fában és szinte mindenhol.
Én 1920-ban születtem. Weißmann Theodóra néven. A szüleim szigorúan, mélyen vallásosan neveltek engem és két fiatalabb testvéremet. Zsidó vallásúak voltunk, de nem az ortodox zsidók közé tartoztunk, hanem azok közé, akik kicsit enyhébben vették a szokásokat. A disznó tilalmat mi is betartottuk és még jó párat. Édesapám gróf Wießmann Alfréd volt. A törvényhozó testületnél dolgozott. Édesanyám gróf Weißmann Alfrédné leánykori nevén Schneider Ida.
Boldogan éltünk szinte minden este bált rendeztek a szüleink. 1930-ban megszületett Eleonóra húgom. Édesanyámat nagyon megviselte a születése, mert az egyik keze teljesen csonka volt. Ezek után édesapám és anyám teljesen elhidegültek egymástól, de aztán 1935 – ben még egy testvérünk született Tamás. Édesanyám ezt is megsínylette és teljesen magába fordult. Nem derült ki soha, hogy miért változtak meg ennyire. Igaz nem is volt rá alkalom, mert mire megbeszélhettük volna ezt addigra ők már nem éltek.
Az általános iskolát kitűnően végeztem, a gimnáziumot is. Nagyon szerettem volna tovább tanulni, de ez abban az időben nem volt lehetséges a zsidótörvények miatt. Így bármit szerettünk volna az minél előbb el kellett felejteni.
A szüleim minden vágya az volt, hogy minél előbb férjhez adjanak.
Kiskorom óta a legszebb ruhákat kaptam meg, de igazán soha nem érdekelt a divat. Hétvégenként lejártunk lovagolni a vidéki kúriánkra. Mindig ló versenyző akartam lenni, de ez nem engedték a szüleim. Azt mondták egy úrhölgyhöz ez nem méltó. Nagyon szerettem lóversenyre járni és látni azt mennyire sebesen vágtatnak a zsokék szerettem volna én is egyszer kipróbálni. Soha nem felejtem az egyik alkalommal lent voltunk a kúriánkon és édesapám versenyt rendezett. Én is beneveztem, pedig csak férfiak indulhattak a versenyen. Nem is buktam le csak a végén. Nagyon jó volt, mert akkor ismertem meg életem nagy szerelmét. De sajnos két külön világból származtunk ő katolikus én meg zsidó vallású voltam.
Ja meg persze ő egy istállófiú volt. Ez volt a legnagyobb gond a társadalmi különbség. Nagyon szerettem őt, de semmi jövője nem volt a kapcsolatnak. Mikor kiderült a viszonyunk nem volt más választás meg kellett szöknünk.
A szolgálók elárulták a tervünket és apám lelőtte őt. Ezek után már nem tudtam rá apaként nézni. Nem is beszéltünk több éven keresztül Soha többet nem utaztunk le vidékre. Minden egyes percemet egy aranykalitkába zárva töltöttem.
A szüleim szerencséjére nem terjedt el a dolog így több kérőm is akadt. Nem mondom elég csinos lány voltam a jó Isten is megáldott bő kebellel és göndör vörös hajam volt. akkoriban felén ez annyira nem volt jellemző így kuriózumnak számítottam. (nevet)
A szemem zöldes barna volt. Az akkori férfiak megvesztek értem. Napról napra bálokat rendeztek mindenki az én kezemért versengett. Sokan a pénzünket akarták, de többen tiszta szívükkel próbáltak meghódítani. Már majdnem feladtam, mert egyik sem volt igazi csak a külsőmet látták a belső nem is érdekelte őket. Több hét is eltelt, de még akkor sem jött az, akit vártam. Édesanyám úgy volt, hogy már bárki jó lesz, ha nem tudok választani. De aztán meg láttam egy fiatal férfit szürke csíkos öltönyben és akkor már tudtam, hogy ő lesz az. szökés barna haja volt. a mosolyában volt valami csibészes és rosszfiús. Talán pont ez fogott meg benne. A férfi odasétált hozzám és bemutatkozott. Megpróbáltam úgy tenni mintha nem is vettem volna észre. Először azt, hittem, hogy ennyiben is hagyja a dolgot, de végül újra ostromba lendült.
- Müller Péter vagyok! – mondta kicsit büszkén. A férfi meg simította lenyalt szőke haját. – szabad lenne egy táncra? – kérdezte hízelegve.
Hát így kezdődött a románc, ami hamarosan erős és vad szerelemmé nőtte ki magát. Nem tudtam tőle szabadulni, de valami azt súgta ne adjam magam meg neki egy könnyen. Mikor vele találkoztam a szívem kalapács módjára vert és az egész testemben tűzre lobbant. Nem érdekelt semmi féle szabály, norma. Csak vele akartam lenni.
A szüleimnek is teljesen megfelelt, mert ő egy gazdag bankár fia volt így teljesen bele illett az ő kis elképzelésükbe. Szerencsére egyetlen egy rossz szavuk sem lehetett. Mindenki meg lehetett elégedve.
Teltek az évek. Közben szépen lassan meg is feledkeztünk arról, hogy mi is készülődik a színfalak mögött. 1938-ban lerohanta Németország Lengyelországot ezzel már biztosak lehettünk abban, hogy közeleg az újabb háború, ami még veszélyesebb lesz, mint az előző volt. Hírek jöttek a zsidók lemészárlásáról így a szüleim eldöntötték, hogy Amerikába szökünk. Addig amíg nem lesz késő. Csak ott tudtunk elképzelni sokkal jobb és szebb jövőt. Az egész család és a leendő kedvesem is velünk jött volna. A szökés napja egyre közeledett.
Korán reggel volt. Katonák kopogtak az ajtón. Édesapám nyitott ajtót. Valameddig még fel lehetett őket tartóztatni. Berontottak és mindent felforgattak. Semmi nem volt szent. Mint a vadállatok olyanok voltak. Azóta sem tudom igazán, hogy most minket akartak elvinni vagy a pénzre fájt a foguk.
Már nem volt idő a pakolásra csak a kötvényekkel megrakott táskát vettem magamhoz. Taxiba ültünk. Egyedül csak apa maradt ott. Nem is akartam bele gondolni, hogy csináltak vele. abban biztos vagyok soha többet nem láttam se élve se halva. Csak anya és két fiatalabb testvérem jött velünk. Édesanyám a két testvéremmel még elsiettek venni valami enni valót nem is tudom miért kellett nekik otthagyni minket. Gondolhattuk volna, hogy nem fognak visszajönni már.
Megszólalt a hajó kürt ebből tudhattuk már indulni is fogunk. Hosszasan néztek vissza a kikötőbe abban reménykedtem, hogy meglátom a családtagjaimat, de sajnos se hírük se hamvuk nem volt.
A hajón nagyon sokan voltak mindenki bőszen integetett. Mi nem tudtunk senkitől elbúcsúzni, mert a szeretteink mind bajba jutottak valójában soha nem tudtam megbocsájtani magamnak azt, hogy ilyen könnyen megszabadultunk a családomtól, mert ha együtt mentük volna akkor talán még segíteni is tudtunk volna egymásnak. Nagyon sokszor álmodom újra azt a napot. Még most is látom magam előtt a testvéreim könnyes arcát. Pétert valahogy nem viselte meg az egész.
A hajó nagy hajókürttel elindult Bécs felé. A Duna gyönyörű volt. A hajó szépen hasította a hullámokat. Órákig el tudtam nézni a hullámokat amint neki, csapódtak az erős hajótestnek.
Egy kis kabinban aludtunk elég takaros volt, így legalább egyszerű emberek között lehettünk. Módosabbra is telt volna, de nem akartunk felhajtást csapni magunk körül. Nem akartuk lebuktatni magunkat.
Nem tudom, hány napot utaztunk, mert nagyon sokat aludtam és a Duna vizét kémleltem. Sajnos ez már a múlté és lassan kezdtem megfeledkezni mindenről, ami eddig történt. Nemsokára Bécsbe érkeztünk és itt megszálltunk egy hotelban. Persze ezt máig nem értettem miért mentünk oda, mert Bécs után a tervben Fiume volt beiktatva.
Na de mindegy nagyon szép napokat töltöttünk itt el, amiket örökre az emlékeimbe véstem. Napokon át csak az ágyban feküdtünk és gyümölcsöt majszoltunk.
Nem tudtunk semmit és nem is foglalkoztunk a hírekkel amik a fenyegető nagy háborút hirdették. Nagyon szerettük egymást, de mégis sok egyszerű dolgon is összekaptunk. Miután meguntuk az enyelgést szakítottunk időt arra is, hogy megnézzük Bécset. Jártunk Schönbrunnban is, ami hihetetlen szépségű volt a kertjeivel és a szökőkutakkal. Ahogy sétáltunk sorban szép gondolatok rebbentek fel előttem arról, milyen lehetett a valóságban Sissi élete ebben a fényűző kastélyban.
Nagyon szerettem használni a nyelvi tudásomat már kis korom óta tanultam németet, franciát és angolt. De legjobban a franciát szerettem. Szívem szerint én oda mentem volna. Miután megnéztük Bécset még 7 napig maradtunk itt és csak aztán utaztunk tovább végül Párizs felé. Mikor megtudtam nem igazán bírtam szóhoz jutni. Annyira örültem, mert erről nem volt szó. Biztos voltam benne, hogy ott fogunk majd egybekelni.
Örültem, mert egy nagyon régi ismerősöm lakott ott és vár minket az egyik hotelben. Úgy volt vele megbeszélve, hogy segít nekünk egy szép hotelt keresni. De mikor megérkeztünk a hotelbe halva találtuk meg, még hozzá feldarabolva. Annyira rosszul esett nem lehetett tudni, hogy ki végzett vele. Valószínűleg kitudódott, hogy ő is zsidó vagy nem tudom mi történt vele. nem is akartam bele gondolni. Jobb volt a boldog tudatlanság.
Nem tudtunk mit tenni sietve távoztunk és átmeneti otthon keresésére indultunk. Minden nagyon szép volt. Nem messze volt a hotelünktől az Eiffel torony. Az ablakból pont rá lehetett látni. Péterrel bejártuk az összes boltot és gyönyörű ruhákkal ajándékozott meg engem. Elmentünk a Louvreba és ott is megcsodáltunk mindent. Láttuk a Mona Lisát és nagyon sok mindent más. Olyan volt mintha egy másik világban lettünk volna. Nem lehetett érezni a háborút sem.
Esténként az ablakban ültünk és a muskátlikat szagolgattuk. Egy üveg pezsgő mellett megbeszéltük az elkövetkező jövőnket. Hihetetlen boldog voltam.
Teljesen elfelejtettem az előző életünket és a párizsiak is nagyon kedvesek voltak. Nem törődtünk a közelgő háborúval, pedig minden nap az újságokban megjelent valami róla. De sajnos ez az idő is eltelt így Párizstól is búcsút kellett vennünk. Vonattal mentünk a legközelebbi kikötő városba. Nem tudom hol voltunk, de mire odaértünk akkor már indult is a hajó. A vonaton aludtunk hát az nagyon jó volt. (nevet)
A hajó, amivel Amerikába akartunk menni óriási méretekkel bírt erre is azt mondták, hogy senki sem tudja elsüllyeszteni. Már csak egy óceán választott el az Újvilágtól és akkor végre megnyugodhattunk volna.
Péterrel az első osztályon laktunk. Igen csak megadtuk a módját az utazásnak. Most már nem kellett rejtőzködni.
Nagyon szép kabinunk volt teljesen olyan volt, mint egy királyi szoba. A falakon ismeretlen képek lógtak, amik még a friss festék szagától bűzlöttek. Az ágyneműk frissen mosottak voltak és a vázákban is színes virágok álltak.
Majdnem minden nap magasztos fogadásokat rendeztek. Én már nagyon untam azt a báj csevejt. Péternek ez már nagyon hiányzott. Én általában korán lefeküdtem. Mikor ő hazaért teljesen részeg volt és alkohol és szivarszagtól bűzlött. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy ő mindig is társasági ember volt.
Egyik este én már aludtam és éppen akkor ért haza Péter is. Óriásit billent a hajó.
- Érezted te is ugye?
- Igen, de nem tudom mi lehet ez!
- Gyere, megnézzük!
Egy újabb nagy lökés érkezett. Péter el is esett és egy hatalmas nagy seb keletkezett a fején eléggé vérzett is. Egyből a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére nem lett semmi baja.
- Jobb lesz, ha bekötjük a fejedet!
- Annyira nem vészes!
- Tudom, de akkor is!
De nem csak mi halottuk többen is felsikoltottak. Az egész folyosó az ordításoktól visszhangzott. Amerre mentünk mindenfelé sérült embereket láttam. Olyan volt mint egy háborús díszlet. Az egyik ajtó mögül vastag füst gomolygott kifelé.
Miután bekötöttem a fejét Péternek sietve magamra kaptam a ruhámat és elindultunk érdeklődni. Hátha tud valaki valamit. Igazán senki sem tudta mi történt.
Volt, aki jéghegyet emlegetett, de többen is azt állították, hogy egy német torpedó találta el a hajót. Voltak akik semmit nem vettek észre ebből az egészből pedig igen csak nagy volt már akkor is a baj.
Az alsó szinteken ömleni kezdett befelé a víz. Nem tudtuk, hogy mit vigyünk magunkkal. Végül is csak meleg ruhákat tudtunk. A pénz az mind ott maradt. Felmentünk a fedélzetre ott tartott a kapitány eligazítást. Ekkor tudta meg mindenki, hogy nagyon rossz a helyzet. Egy hajó fog érkezni a megmentésükre és abban reménykedett, hogy addigra meg is érkezik mire a hajó teljesen alá merül. Egyre rosszabb lett a helyzet. A bálteremben is észrevették, hogy ide oda himbálódzik a hajó. Az asztalok csúszkálni kezdtek. A poharak és a tányérok sorban estek le és törtek össze az asztalon.
Nem tudtuk mit tegyünk, de a hajó szépen lassan süllyedni kezdett és az emberek is a félelemtől teljesen megőrültek. Nem sokan törődtek azzal, hogy mit hagynak ott a kabinjaikban csak jusson nekik hely a csónakokban. Egymást félrelökve törtek utat maguknak. Mi Péterrel nem tolakodtunk, valahogy teljesen megnyugodtunk. A közelben egy pap próbálta megnyugtatni az embereket, de sajnos nem sok sikerrel. Oda mentünk hozzá és mondtuk neki, hogy adjon össze minket. Nem törődve azzal, hogy mi zsidók voltunk. Nem is akartam elhinni, mikor kimondtuk a boldogító igent. Mindenki menekült mi csak álltunk és egymást öleltük, mert tudtuk talán csak most látjuk egymást utoljára. Aztán az egész hajó remegni kezdett a pap ordítva elszaladt mi még akkor is ugyan úgy álltunk. Dőlni kezdett az egész, muszáj volt kapaszkodnunk, de semmit nem értünk el vele, mert szépen lassan olyan magasra emelkedett az egész hajó, hogy csak a levegőben lógtunk.
Becsuktam a szemem és azt éreztem, hogy süllyedni kezdtünk és hatalmas zajjal zuhanunk a víz felé. Péter megcsókolt és elengedte a karomat. Éreztem, hogy csak én maradtam fent a korláton lógva. Nem mertem továbbra sem kinyitni a szemeim. Egyre közeledett a víz. Nagy levegőt vettem aztán elmerültem én is. A hatalmas lendület teljesen a víz alá nyomott. Soha többet nem láttam őt. Nem tudom hová esett vagy éppen merre lehet. Azt hiszem, ha élne akkor biztosan megkeresett volna. Nagyon sokat álmodom újra azt a napot.
Azt hittem én sem élem túl a víz hideg volt és szinte csak halottak voltak körülöttem mindegyik üveges tekintettel figyelt rám mintha még éltek volna csak nem tudnak szólni.
Énekelni kezdtem, mert hallottam, hogy egy kisebb csónak közeledik, egyre hangosabban. A torkom már szinte teljesen megfagyott. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Olyan volt mintha édes anyám hangját hallottam volna – csak énekelj, és akkor észrevesznek! – Ezek után már csak arra emlékeztem, hogy takaróban állok a kikötőben. Névsor olvasás volt. nem is gondoltam, hogy ennyire kalandos lesz majd az utam abba az országba, amire annyian vágytunk és egyedül csak én jutottam el idáig.
A szívem zakatolt, mert egy szempillantás alatt elveszítettem azt, ami talán így utólag bele gondolva talán nem is volt az enyém soha csak én gondoltam úgy.
Nem volt hova mennem, ameddig csak tudtam ott maradtam a szállóban ahol elszállásolták az olyanokat mint én. Olyan volt az egész hely mint a bábeli zűrzavar. Már eltelt jó pár hónap, mire elindultam munkát keresni. Bármit elvállaltam volna, de sajnos semmilyen lehetőség nem volt.
Az utcán sétáltam egyik reggel. Szétnéztem sok ember van-e az utcán, de még szinte teljesen kihalt volt minden. Énekelni kezdtem. Itt indult el a karrierem. Egy idős férfi jött velem szembe, aki felkarolt és bevitt abba a közegbe ahol elindultam az énekesnő pályán. Minden este felléptem egy bárban, ahova csak gazdag úriemberek jártak. Itt találtam meg a férjemet is. Igaz idősebb volt nálam legalább 40 évvel, de éreztem, hogy szeret és mellettem áll mindenben. Nagyon keveset beszélt magáról, de a szeretetét annál jobban éreztem. Mindennel elhalmozott.
Egyik alkalommal azt, mondta, hogy ideje lesz hazatérni a családjához. Amennyire csak lehetett megrökönyödtem, mert nem tudtam semmit a családjáról. Azt hittem agglegény és ennyi.
Otthagytuk New York-ot. Ahol már igen csak régóta laktunk. Vonattal mentünk. Átkeltünk elég sok államon mire végre megérkeztünk. Egész úton nem beszéltünk semmit. Olyan volt mintha Csodaszép helyen volt a vidéki ház. Az út mellett marhák legeltek és hatalmas nyugalmat árasztott minden.
titkolt volna valamit.
Mikor megérkeztünk erre fény is derült. Három fia volt, akik nem fogadtam a legszívélyesebben. Pont annyi idősek voltak mint én. Egyszerűen nem akarták elfogadni azt, hogy ennyi idősen az anyjuk helyébe akarok lépni. Pedig nem ez volt a cél még véletlenül sem. Egy éven keresztül ment ez így nem tudtunk megbékélni egymással. Mindenben segítettem amiben kellett. Ha marhát tereltek akkor mentem én is. Minden egyes este sírva feküdtem le.
Nagyon örültem mikor kiderült, hogy újra utazni fogunk még hozzá Afrikában. A férjem nagyon szeretett vadászni és most egy kedves barátja meghívta őt elefánt vadászatra. Jó volt egy kicsit kiszakadni otthonról és elfeledni azt a sok rosszat, ami oda kötött. Itt mindenki kedvesen fogadott minket.
Afrika csodálatos volt vad és szenvedélyes. Igaz elég félelmetes is volt, de ezzel nem törődve heteken át éltünk a vadonban. Néha meggyűlt néhány majommal a bajunk, mert előszeretettel lopkodták az ékszereimet. Teljesen más világ volt. annak ellenére, hogy a vadonban éltünk mégis mindent belengett az angol etikett és a megszámolhatatlan csésze tea.
Nagyon sok vadat ejtettünk el még én is lelőttem egy orrszarvút. Persze nem csak vadászni voltunk, hanem megismerkedtünk az ottani kultúrával. Pechemre beteg lettem. Elkaptam a maláriát. Attól félt mindenki, hogy túl gyenge vagyok és nem is fogom túl élni. Több napos haldoklás után meggyógyultam. A bennszülöttek úgy néztek rám mintha isten lettem volna, persze ez nem így volt, mert ha annyira az lettem volna akkor megtudtam volna akadályozni a további eseményeket.
A horizonton lassan emelkedett fel a nap. Én később keltem fel. A férfiak már nem voltak sehol. Engem otthagytak és ők elmentek vadászni. Nem telt egy óra mikor visszajöttek. Nem akartam hinni a szememnek. A férjemet hozták hordágyon. Poros és véres volt. egy elefánt bika megtaposta és felnyársalta. Leborultam melléje és kimosta a sebeit. A lábai is eltörtek a fején is hatalmas seb volt. Tudtam, hogy nem fogja túl élni, mert orvos sem volt a közelben kb. csak 1 óra múlva tudott megérkezni. Reménykedtem benne, hogy legalább addig valahogy kibírja amíg nem jön meg az orvos. Szerencsére volt nálunk morfium így legalább volt annyira fájdalmas neki. Szépen lassan becsukta a szemét és meghalt. Napokon keresztül csak zokogtam. Nem voltam magamnál. Újra egyedül éreztem magam. Ott temettem el. Szinte menekülve pakoltam össze és rohantam vissza Amerikába. Tudtam, hogy még nehezebb lesz majd a sorsom, de ezzel nem törődtem. A gyerekek engem okoltak azért, ami történt egyedül csak Max állt mellettem a legidősebb fiú. Nem tudtam igazán miért volt ez a hatalmas nagy változás. Igaz ebben az is közrejátszott, hogy megmutattam neki, hogy nem vagyok törékeny nő. Én is ugyan úgy hajtottam az állatokat és mindenben segítettem. Tényleg én lettem a ház asszonya. Nem vágytam vissza a nagyvárosba. Csend és nyugalom volt még a közelgő háború szele sem ért el hozzánk elég sokáig. Piknikeket rendeztünk és együtt mentünk vadászni. Végre teljesen olyanok lettünk mint egy család.
Sajnos Amerikát sem kerülte el a háború így egyre több embert mozgósítottak. A fiúk mind a hárman szerettek volna részt venni a Hitler elleni harcokban. Amikor csak tudtam, a harcok ellen beszéltem, de sajnos semmi hatása nem volt. egyre szorosabb lett a kapcsolatunk Max-al. Mielőtt Max elment volna háborúba összeházasodtunk. Nem gondoltam azt, hogy soha többet nem fogom látni egyik fiút sem. Hónapokon keresztül kaptam a leveleket arról, hogy merre harcolnak és mennyi németet öltek meg, de aztán egyszer csak megszakadt. Türelmesen vártam. Katonák jöttek és ők mondták el azt, hogy mind a hárman életüket veszették. Most már semmi nem maradt, ami ide kössön. Eladtam a tanyát és neki vágtam a világnak. Nem tudtam hova megyek. Vándorolni kezdtem. Megvártam, amíg lecsendesedett a világ és visszatértem a hazámba. A romokban álló Budapestre. Egyszerűen nem akartam elhinni azt, hogy így kell majd látnom egyszer azt a várost, ami életet adott nekem. Igazán ennyi történt.
Többen el is könnyezték magukat. Mindenkit valamilyen formában meghatott a történet, amit mesélt az asszony. Volt akinek a szemében könnyek ültek. A boldog véget várta mindenki, de az sajnos nem következett el.
- Asszonyom most ön hova utazik?
- Egy kedves rokonomhoz Salgótarjánba.
- Megkérdezhetem ki az a rokona?
- A magány nyomozó, akit fogattam az talált rá. Azt mondta, hogy legyen meglepetés ki is az valójában!
- Akkor sok szerencsét hozzá!
Egyre sötétebb lett az este. Már nem érkezett meg a segítség. Így fogvacogva várták a reggel megérkező mentést. Hajnal hét óra volt mikor hangokat hallottak kintről ekkor már biztosak lehettek abban, hogy valaki a segítségükre sietett. Egy fél órát kellett még várni, hogy elindulhassanak. Az asszony innentől kezdve csendbe temetkezett. Mintha azzal, hogy elmondta a történetét megnyugodott volna. Talán abban reménykedett, hogy majd én hitelesen megírom.
Suhanni kezdtek a fák. Végre tényleg úton voltunk. Nagyon jól esett abban bízni, hogy nemsokára hazaérünk és vehetek egy forró fürdőt, mert szinte minden egyes porcikám teljesen elfagyott. Jó pár órás késéssel aztán meg is érkeztünk.
Segítettem leszállni az asszonynak és kivettem a csomagjait. Az idős nőre ott várt egy fiatal nő. Mellette pedig egy idős férfi várakozott. A haja oldalra volt fésülve. Fekete öltöny volt rajta. Látszott az arcán, hogy meggyötörte őt is az idő. Könnyek szöktek az asszony szemébe. Én először nem is értettem, hogy mi történik. Mikor zokogva ölelték át egymás a férfival, akkor esett le, hogy az elveszett férfi az, akivel még a hajón váltak el útjaik. Akiről úgy tudta, hogy belefulladt az óceánba.Még egy pár percig mosolyogva ott álltam és gyönyörködtem abban, hogy egy ilyen történetnek mégis jó vége lett. Az asszony nem is gondolta, hogy ekkora meglepetés fogja őt várni. Egymásba nyakába ugrottak. Az emberek, akik a buszon ültek körbe állták őket és hatalmas tapsban törtek ki. A sok év utána megtört asszony újra boldog lehetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése